Végre eljött az indulás napja. Délután szüleim elvittek Pozsonyba, ahonnan a londoni gépem indult. Nem hittem volna, hogy a reptéren akkora bonyodalmak adódnak majd, hogy majdnem füstbe ment az egész tervem.

Időben - jó 2 órával korábban - kiértunk a reptérre, összepakoltam a becsekkolandó csomagot 15 kilósra, es vártam a nyitásra. Itt kezdődött a móka!

A srác a pultnal közölte, hogy a bicajt be kell csomagolni, csak úgy lehet feladni a gépre. Sokszor utaztam mar így, de mindig megelegedtek azzal ha leeresztem a kerekeket és a kormányt elfordítom. Ők ragaszkodtak a teljes becsomagoláshoz. Ez nem is okozott volna akkora lelki traumát, ha a dolgot meg lehetett volna oldani a reptéren. De természetesen a pozsonyi reptéren ne számítson az ember ilyesmire, se angol nyelvtudásra. Vicces volt, de a helyzet úgy nézett ki, hogy van egy orám, és vagy becsomagoltatom a bicót vagy búcsút mondhatok Kanadának. Hmmm...

Rémlett, hogy a reptérre menet volt egy IKEA. Hát nem kellett sok, egyből a kocsiba pattantam édesapámmal és már repültünk is a svéd bútoráruházba. Pontosabban repültünk volna, ha abból fogyatékosok által tervezett reptéri parkolóbol ki tudtunk volna jutni! De erre is készüljön fel mindenki, hogy van olyan nemzetközi repulőtér, ahol csak szlovákul van kiirva, hogy mi módon tudna az ember abból a sorompókkal gondosan lezárt területről kimenekülni. Nahát, 10 perc alatt sikerült nekünk. Maradt még 50 perc :)

Próbáltuk az áruházi dolgozók tudtára adni, mi az ábra, szánjanak meg pár kartonpapírral. Kisvártatva nagyon kedvesen előálltak két csodás, pont megfelelő méretű kartonlappal. Ekkor már kicsit jobban éreztem magam. Viszont még hátra volt a csomagolás. Határozottan rövid idő alatt - bár nyilván rendőröknek nem tetsző módon - visszaértünk a terminálhoz. A két lap közé berakott montit már hajlandóak voltak az épület melletti csomagolósufniban körülfóliázni. A látvány körülbelül olyan lehetett, mint amikor tavaly én egyes egyedül megvarrtam a szétszakadt hátizsákom - bizarr :)

A fapados Ryanair fafejű dolgozói így végül átvették a csomagomat. Nem sokon múlt...

A gép 45 perc késéssel fel is szállt, süvítettünk London felé. A Stansteden szálltam ki, ahol most fekszem szép kényelmesen a földön - türelmesen, mint a többi várakozó utas. Már csak 10 óra van hátra a következő szálldosásig...

És igen!!! Letelt a 10 óra várakozás a londoni reptéren! Aludtam kb. 2 órát a földön, nem voltam túl friss. Becsekkoltam a bicajt meg a csomagot is az interkontinentális gépre. Itt sokkal értelmesebb volt a személyzet, mint Pozsonyban... Meg angolul is gagyogott :) Nem volt semmi gond. Mondjuk a gép 1 órával kesőbb indult, de legalább elindult. Eleg kis régi repcsi volt, de határozottam kényelmesebb, mint a Ryanair. Exeterben meg felszedtunk par utast, aztan mar tenyleg elhagytuk Europat. Fárasztó volt az út, aludni sem tudtam. Amikor Kanada fölé értünk, végre megpillantottam a sok szép tavat a magasból. Baromi jól nézett ki! A hamiltoni reptéren is kellett vagy egy órát várnom, mindenkivel egyesével elbeszélgettek, a csomagokat átnézték, de minden rendben volt!
Vegre bicajra ülhettem!! Hmmm... Pontosabban nem, jött a következő akadály. Miután összepakoltam a csomagokat, észrevettem, hogy a pedál teljesen elgörbült, beakadt a vázba. Már csak ez kellett! Bementem panaszt tenni, rendkívül segítőkészek voltak. Azt mondták kifizetik a kárt, írtak is egy papírt. Csak hát gondban voltam, mert estére Niagara Fallsban kellett lennem a CouchSurfinges barátomnál.

Ekkor már este 7 - fél 8 lehetett. Úgyhogy a Globespan fogott nekem egy nagy taxit, amibe befért a bringám, és végül így jutottam el a szállásomra. Ma sem tudtam tekerni :( Az idő kifejezettem meleg volt, kb. 32 fok nyugati széllel, de csak a taxibol tudtam ezt élvezni.
Teljesen más ország, teljesen más emberekkel. Minden más. Pont ilyennek képzeltem el Amerikát, nagyon zsir! A sofőr egy afrikai férfi volt, elbeszélgettem vele kicsit a 80 kilométeres úton. Bár alig éltem már, 40 órája úton voltam ekkor.
És végül megérkeztem Markékhoz, konkrétan a szülei házához. Az első dolog az volt, hogy beugrottunk a medencébe felfrissülni, majd kicsit beszélgettem a családjéval. Nagyon kedves emberek. Megetettek, majd éjszaka Markkal es egy barátjával lenéztünk a vízeséshez.
Lenyűgöző! Szépen ki van világítva esténként, csodás látvány. Az egyetlen hely, ahol egész évben esik, a parton is!
Ezután megtekintettük Kanada egyik legnagyobb kaszinóját - persze csak kívülről - majd a Clifton Hillen ettünk egy kis fudge-ot.
Végül hajnali egy körül, hullafáradtan hazamentünk és ágynak estem.

Reggel 8:20-kor keltem. Nagyon jól aludtam végre! Egészen kipihentem magam.
Este megterveztük, hogy 9-re elvisszük a bicajt a szervizbe, es amíg elkészül addig megnézzük a vízesést nappal is. Csodásan sütött a nap, így talán még jobban nézett ki. Egyedül parkolni volt eléggé nehézkes. Érdemes bringával lenézni ide...
A szervizben rossz hírrel vartak: nem tudták kicserélni a pedált, nincs ISIS-esük. Viszont visszagörbítették többé-kevésbé, úgyhogy így már el tudtam tekerni Torontóba.
Elbúcsúztam a vendéglátóimtól, és végre nekivághattam a 8000 kilométeres túrácskának!
Ahogy szamítottam rá, ellenszelem volt ma végig. Hogy fogok én 8000 kilométert pofaszélben letekerni??? Nagyon szenvedős volt, de örültem, hogy kiszínezhetek a térképen még egy országot, ahol tekertem már.
Kis utakon haladtam a GPS javaslatát követve, nem is volt nagy forgalom. 
Szokatlan volt kissé egy év után ismét 25kg csomaggal pedálozni. Nagyon gyengének éreztem magam.
Az úton megtaláltam 3 geoládát viszont, szóval eredményes napnak mondhatom :)
A táj is szép volt, de főleg szokatlan. Teljesen más világ ez, mint amihez szoktam! Minden más. A boltokban az árak mindenhol a 14%-os ÁFA nelkul értendők, ami európai embernek kicsit meglepő. Ha azt mondják a Cola 3 dollárba kerül akkor 3.42-t kell fizetni. Érdekes... Bele kell ebbe törődni itt.
Hamiltonban találtam egy bicajszervizt, de itt se volt szerencsém. Csak rosszabb minőségű pedáljuk volt... Közben egy küllőm is elszakadt, a középső fokozatot elöl meg nem lehet használni, annyira ugrik a lánc rajta. Pedig elvileg otthon átnézték és megjavították a bicajt. Csak azt nem vették észre, hogy teljesen használhatatlan... Szép!
Szóval nincs sok szerencsém, Magyarországon még nem találkoztam megbízható szervizzel.
Ennek ellenere elértem Torontót pont sötétedés előtt. 135 km volt, de csak délután tudtam útnak indulni...
Garry lakását, hamar megtaláltam, ő is nagyon kedves (vegetariánus) ember. Készített egy nagy, szuperfinom smoothyt (gyümölcsturmix) nagy adag proteinnel. Egész nap semmit nem ettem, csak reggel egy darab szendvicset meg ezt a fél liter akármit, de abszolút elég volt érdekes módon. Nyilván a hőseg miatt, csak inni tudtam. Le is égtem természetesen.
Este besétáltunk a belvárosba, összefutottunk egy angol couchsurfer lánnyal meg pár baráttal egy bárban. Én mondjuk majd' elaludtam :)
Kanadában a bárokban tilos a dohányzás, az alkoholfogyasztás korhatára meg 19 év. Nagyon helyes szabályok, és nagyon komolyan be is tartják.
Aztán hazatérve egyből ágynak estem ismét :)

A reggeli ébresztő ma is 8:30-kor volt, de este 8:30-ig minden bizonnyal tudtam volna aludni.
A nap egy csokis smoothyval kezdődött. 9-kor hagytam el a szállásomat, és egyből mentem egy kerekpárszaküzletbe amit még este kinéztünk.
Ott se volt szerencsém. Elirányítottak egy másik helyre a Queen Streeten, de a nyitásig volt még fél órám. Addig körülnéztem legalább a városban, és megkerestem egy geoládát.
Nem volt ott se ilyen pedál, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kicseréltetem a középrésszel együtt egy Shimano LX-esre. Összesen 273 dollárba került, úgyhogy nagyon remélem tényleg kifizeti a Globespan...
Úgy tűnik, enyhe hátszelem van, egy szál felhő sincs az égen, meg fogok égni ma is.
Dél van. Beültem egy kajáldába, mert kezdek már éhen halni. A menü: hamburger sültkrumplival és Colával 5.75+TAX-ért :)
A tegnap esti és a ma reggeli smoothy nagyon laktató volt viszont. Rengeteg kajálda van itt az út mellett, tipikus amerikai (pontosabban kanadai) helyek.
Közeleg a Canada Day, minden fel van zászlózva. Ez kb. akkora ünnep lehet nekik, mint a karácsony.
Egész jól haladtam (főleg a tegnaphoz képest), hiszen most kelet felé mentem... De nem lesz ez így sokáig, előre félek mi vár rám...
Torontótól eltávolodva aranyos kis városkákon vezetett az utam keresztül. Nagyon tetszik a hangulatuk. Picit hasonlit Ausztráliára (és gondolom, nagyon hasonlít az USÁ-ra).
Cobourgben meg éppen valami helyi fesztivál volt. Baromi jó strandja van ennek a varoskának, de persze most senki se fürdött az Ontario tóban.
Kezdett vészesen közelegni a naplemente, én meg csak lazsáltam, meg-megálltam itt-ott. Konkrétan a geoládáknál :)
Eljött a sötétség, ekkor kellett rádöbbennem, hogy a hátsó lámpámat elhagytam. Rendkívül izgalmas volt így tekerni, bár a forgalom elég csekély volt. Végre megérkeztem Belleville-be, meg is találtam a szállásom. Emily már az ablakból kiszúrt :)
Lezuhanyoztam, és pihentem pár percet. Ang dagadt macskája meg a símogatást meghálálva megharapott kicsit. Már hozzászoktam...
Ezután betaxiztunk egy belvárosi bárba ahol Ang dolgozott, es pezsgőztünk kicsit.

Fél 10-ig ki se keltem az ágyból, de ekkor már muszáj volt. 11 körül elbúcsúztam a lányoktól, és már úton is voltam. Az első mekinél meg is ebédeltem, már tényleg csak tekerni kellett.
Dél körül elkapott az eső. Számítottam már rá. Hideg is lett, meg a szél is fújt, persze most kivételesen keletről. Elővettem az esőkabátot meg a kamáslit, és mentem tovább... Egész delután ilyen idő volt, elázott a táskám is. Kingstonban probáltam esőálló huzatot szerezni rá, de nem kaptam.
Természetesen pont ilyenkor kell kempingeznem, a motelek nagyon drágák, 60 dolcsi alatt semmi nincs. Bár a kemping is 32 dollár, és a zuhany 25 centessel működik.
Gyönyörű a hely viszont, olyan mint egy őserdő. A St. Lawrence folyó partján az 1000 szigetnél van.
Elbajlódtam a sátorral egy kicsit, de felállítottam. Elég rossz anyagból van, egyből ázik be a bénája. A cuccaim is tiszta vizesek! Mi lesz itt reggelre?

Canada Day! Minden ház és autó piros juharfaleveles zászlóval van feldíszítve. Ők ezt úgy ünneplik, mint pl. a Szilvesztert. Nagy buli.
A sátor csurom víz lett reggelre, muszáj volt így összepakolnom. Az idő viszont szépnek ígérkezett. 10 után sikerült elhagynom a kempinget, de baromi lassan haladtam. Előszor egy Chip Trucknal álltam meg hambizni. Rengeteg ilyen gyorskaja-kocsi van az utak mellett. Végre ehetek annyi hamburgert, amennyit csak akarok :)
6.75-be került egy menü, kólával és - itt ugyan közepesnek nevezett - gigantikus adag sültkrumplival. Adót nem kell ezeknek fizetni... A BigMac menü 6.60 a Mekiben, de a ChipTruck jobb és érdekesebb.
Kis piknikező helyen lecuccoltam, és amíg a krumplival visszaszaladtam a kocsihoz, hogy megsózzam, egy szemét varjú ráreppent a hambira. Szerencsére csak egy szelet paradicsom és egy kis saláta pottyant ki belőle, mikor lerántotta a földre.
A 1000 Islands Parkwayen megy kerékpárút is végig, de elég zötyögős volt.
Végre elértem az idén 175 éves Brockville-t. Pont egy felvonulás (megemlékezés) végére estem be. Lehetett volna tortát enni, de inkább nem álltam be a sorba.
Ekkor sajnos utólert egy eső, de csak felvettem a dzsekit meg az átázós kamáslikat, és tekertem tovább. Nem volt olyan vészes, mint előző nap, de azért nem úsztam meg szárazon.
Feltankoltam egy Loeb áruházban egy kis kajával, talán így a legolcsóbb. A sonka kilója 10 dollár, a zsemle kilója meg fele ennyi. Ilyen helyeken mindig úgy érzem, hogy muszáj felvásárolnom az összes finomságot, de rá kell hogy, jöjjek: a táskámba épp, hogy csak befér egy üdítő meg a zsemlék :(
Cornwall városát már csak este 8-kor pillanthattam meg, amikor is nagy, viharos szél kerekedett. Meglehetősen fenyegetőnek tűnt, ezért még jobban rákapcsoltam.
A város végén utól is ért a zuhé, úgyhogy úgy döntöttem, bemegyek egy motelbe, hátha van megfizethető szobájuk. 50 dollárért kaptam volna egyet, de sokalltam, így továbbálltam. Nem volt végül nagy eső, lecsendesult a szél is, de kezdett sötétedni.
A legközelebbi kemping Lancesterben volt elvileg. Az úton találtam két másikat is, de mindegyik zárva volt már. Cornwalltol az út nagyon jó minőségű, kerékpársáv is van. Mar előtte is találtam szuper bringás utat, fantasztikusan jó környék!
Begurultam végre a kempingbe. 20 dolcsiba került csak. A zuhany itt 2db 25 centessel üzemel.
A sátrat a szomszédtól kölcsönkapott lámpás segítségével felállítottam. De csurom víz volt belül. Reggelre remélem, megszárad.

Nem száradt meg. Elég gagyi egy sátor. Esőmentes helyre tökéletes, de nem Kanadába.
A térdeim már 2 napja fájnak, nem tűnik túl bíztatónak :( Elég szerencsétlen vagyok. Ha nem múlik el pár nap alatt, bajban leszek. Próbálom csak finoman terhelni, kenegetem is, és gyógyszert is szedek. Sok hatást nem tapasztalok.
Hamar átértem Quebec tartományba. Érdekes, hogy egyből más volt minden. Ez már nem USA-fíling. És tényleg: franciául beszélnek. Az utak rosszabbak, az autók gyorsabban mennek, és nagyobb a forgalom is. Viszont itt nem tekintik UFÓ-nak a bicajost, telis-tele van minden bicajutakkal, meg piknikező helyekkel. Nem is csodálom, hogy a quebeciek annyira el akarnak különülni.
Az idő ma is szeles volt, főként hátulról fújt, persze előfordult az ellenkező eset is :)
Mára nem terveztem sokat, csak Montrealig kellett eltekerni. A kb. 80 kilométeres utat kibővítettem 100km-esre. De megérte.
Itt végre van megint rendes szállásom (CS), nem kell sátorban nyomorogni és ázni. Vacsorára elmentem a vendeglátómmal sushizni. Ki kellett próbálni szinte mindet. Túléltem! Nem is volt olyan rossz, de maradok a hamburgernél. Azt nekem találták ki :)
Holnap Trois Riviersben kell lennem, lehet, hogy be se megyek holnap Montreal belvárosába. Kb. 15 km pluszt jelentene. Így is van 150 holnapra, kímélni kéne a térdeimet.

Kihagytam Montreált. Nem is bánom annyira, a nagy városok nem is vonzanak annyira. Majd Quebecet megnézem.
A reggelt a nehézkes ébredés után egy jó adag gyümölccsel kezdtem. Elbúcsúztam a vendéglátóimtól, és útnak eredtem. Nagyon sokáig a folyó partján haladtam, remek kerékpárút vezet jó hosszan. Napos időm volt, jól be is kenekedtem, le ne égjek még jobban. Bár én így is, úgy is leégek, akármit kenek magamra.
Trois-Rivieres volt a célpont. A térdeim nem javultak, továbbra is fájnak. Szerencsére, ha húzom a pedált, nem vészes, csak hát így meglehetősen fárasztó tekerni. Teljesen más izomcsoport dolgozik, szokni kell.
Feltankoltam pár csokival, nehogy éhen haljak, ha netán nem találok hamburgert.
Benéztem egy gyógyszertárba, szereztem fáslit a térdeimre. Mennyivel jobbak itt a gyógyszertárak, mint otthon! Rengetegféle vitamint lehet kapni, csak le kell emelni a polcról.
Sokat nem javított a helyzeten a fásli, de biztos nem árt.
Találtam végre egy Chip Truckot, úgyhogy megmenekültem az éhhaláltól. Ha így folytatom nyár végére megutálom a hamburgert, annyit eszem... 5-6 dolcsi mindenhol egy hambi meg egy sültkrumpli.
Eső nélkül kihúztam Trois-Riviers-ig, ahol viszonylag könnyen megtaláltam a szállásom. Milyen jó, hogy előre megterveztem az első 2 hetet, és vannak rendes szállásaim, nem kell sátrazni!
Ez a Couchsurfer is nagyon kedves volt, és itt is volt egy gigantikus vörös macsek. Lezuhanyoztam, majd benéztünk a belvárosba. Épp fesztivál volt, elmentünk egy koncertre. Kaptam egy VIP belepőt ajándékba. Tetszett, annak ellenére, hogy totál hulla voltam.
Már csak a kötelező Poutine elfogyasztása volt hátra. Kiálltam ezt a próbát is :) Egyszerű kaja: sültkrumpli sajtdarabokkal és nemtudommilyenszósszal. De ez a híres quebeci táp :)

Nagyon jol aludtam megint. Csak par remalom gyotort. Ilyen remalmok utan sokkal nehezebb tekerni is...
Esőt mondtak mára, így gondosan felkészültem, kértem pár nagy kukazsákot.
Végig a 138-as úton haladtam, egészen Quebecig. A szél trükközött, annak ellenére hogy én kelet felé haladtam, ő szemből jött. Az esőt viszont szerencsésen elkerültem. Szokásos hamburgereket is elfogyasztottam az úton. Az 1000. kilométert meg extra módon ünnepeltem: hamburgerrel :)
Quebec előtt 40km-rel egy versenybicajos beállt elém, hogy könnyebben menjek, rendes volt. Csak a térdeimnek nem tetszett a 30-as tempó. Pedig baromi jó erőben vagyok, de a hülye térdfájás miatt nem tudom nyomni izomból. Csak nagyon finoman húzni tudom a pedált, és az elindulások így is elég rosszak. Tudok teljesen fájdalommentesen haladni, még emelkedőn is, de max 20-szal. Viszont, egyértelműen még így is romlik a helyzet. Se a kenőcs, se a gyógyszer nem segít.
Azért próbálom élvezni az utat, meg-megállok fényképezni, pihengetni szép helyeken. De így túl kényelmes. Kicsit sportosabbra kéne fogni.
Quebec közelébe érve a forgalom eléggé megnőtt, az eső meg közelgett. Ráadásul minden 500 méteren meg kellett állni a piros lámpáknál.
A GPS gyorsan elvitt a Couchsurferemhez, de itt a házszámok egyáltalán nem úgy vannak, mint Európában, hanem az egész városban minden háznak egyedi száma van. Meglehetősen nagy baromság. Felhívtam Laurence-t, amikor a környéken voltam, de Kanadában a mobiltelefon se divat, és persze nem volt otthon. Kicsit vártam, és szerencsém volt, épp hazaért a házigazda. Felcipeltem a bicajt a hátsó lépcsősoron a 3. szintre, és kikötöttem az erkélyre pihenni. Ekkor már jócskán esett, úgyhogy lezuhanyoztam, és pihiztem kicsit. Később bebuszoztunk a belvárosba, és körbe lettem vezetve alaposan. Jövőre ünnepli a város a 400. szülinapját, nagy a készülődés, mindent rekonstruálnak. Megcsodáltam többek között a híres quebeci hotelt, a nyaktörő lépcsőt, majd betoltam egy gigantikus poutine-t 8 dollárért. Kb. éjfélre haza is értünk.

Végre elindultam Vancouver felé! Most már csak nyugat felé fogok tekerni, keletebbre nem. Az első gyógyszertárban vettem valami fájdalomcsillapitót, de szart se ér természetesen.
Az első 100km-t ugyanazon az úton tettem meg, de most telibe kapott az eső. Kicsit rosszul is lettem a gyógyszertől, pedig megettem a déli hambit. A nagy vashíd előtt fordultam északnak a 138-asról, pont ott, ahol tegnap nem leltem a geoládát. Most meg se álltam, amúgy is esett.
Nagy nehezen elértem Saint-Georges nevű települést, ahol szintén couchsurföltem volna. Abban az esetben, ha nem keverem össze a másik Saint Georges városkával amely jó 250km-rel arrébb fekszik... Szóval, kicsit dühösen továbbáltam Shawinigan felé, ahol korábban visszamondtam egy couchot mondván, hogy találtam közelebb is.
Hátha otthon vannak, és tudnak szállást adni... Mázlim volt. Épp előttem negyed órával értek haza, és boldogan segítettek rajtam. Az anyuka még angolul is tudott, a férje csak franciául. A srác - akivel emaileztem korábban - is megérkezett nemsokára. Beszélgettünk jó sokat, elmeséltem azt is, hogy kicsit le vannak sérülve a térdeim. Mebeszéltük, hogy reggel kérnek időpontot az oszteopatához, hátha tud fogadni. A kórhazba nincs sok értelme elmenni, ott úgyis csak azt mondják, hogy pihenjek 2 hetet...
Nagyon kedves, segítőkész család. Nagyon szép környéken laknak, bár régen tele volt a város gyárakkal. Idefelé jövet keresztül is tekertem a legszegényebb negyeden. Kicsit lehangoló látvány volt, de itt gyönyörű zöld minden.

Az első pihenőnapom 8 nap és közel 1200 kilométer tekerés után. Nem is lett volna célszerű ma ráülni a bicajra ilyen állapotban.
Az oszteopatánál nem volt hely, így mégis csak a kórházba mentünk el. Elkísért Gab is, mert ezen a környéken angolul nem beszélnek. Kicsit ledöbbentem, amikor megudtam, hogy a sima vizitdíj 400 dollár. 70 ezer forintot nem fizetek a semmiért, úgyhogy felhívtam a biztosítómat, megkérdeztem, hogy lehetne elintézni, hogy ne kelljen fizetnem. Elég nyomorultak, csak surgőssegi esetekben fizetnek, de azt már nem tudták megmondani, hogy ez annak számít-e. Nyilván nem véletlenül kerül egy évre 2500 forintba ez a Raiffeisenes kártyához járó utasbiztosítás...
Bénák, három telefonnal se lehet egy ilyet elintézni. Az Uniqa nem lesz a kedvencem...
Gab anyukája adott valami gyógyszert, amit a férje a terdfájására kapott nemrég. De előtte persze megkerdeztünk egy gyógyszerészt. Beszereztem egy nagy adag glucosamine-t is, augusztus végére már talán erződik a hatása.
Pihenésképpen elmentem Gabbel egy geoládát megkeresni a közeli erdőbe. Irdatlan mennyiségű szúnyog volt, és ez szinte semmi ahhoz képest, ami lenni szokott. Egyébként még ő se hallott erről a játékról (vagy sportról? :)).
Ezután a következő program eperszedés volt. Kikocsikáztunk egy shawinigeni farmra, és két nagy vödörnyi finom, édes eperrel tértünk haza. Később még meg is pucoltuk a gyümölcsöket. 
Úgy döntöttem, hogy délután Gabbel tartok a vadonba a kis eldugott tóparti faházba hétvégére. Az apjával mentünk, jól megpakoltuk a terepjárót, felraktuk a bicajomat is. Egy óra vezetés után értük el a helyszint. Mélyen az erdő mélyén volt, legalább 20 kilométert mentünk földúton. A vége már igen nehéz terep volt. Az utolsó 2km-t csak csónakkal lehet megtenni a kis házikóhoz. Csodaszép, vad, érintetlen erdő, messze minden civilizaciótól. Rengeteg állattal találkoztunk az úton. Hihetetlen ez a világvégi nyugalom és jó levegő. Kikötöttünk a háznál, kicipeltük a cuccokat. Egy ilyen ház nekem is kell! Baromi jó panorámája van a ház melletti budinak :)
Végtelen sűrű erdő vesz körül bennünket, csend és nyugalom mindenhol. Csupán a legkülönfélébb állatok neszei hallatszanak. Medvét is gyakran látni itt, de én még mindig nem találkoztam eggyel sem. Felsétáltunk egy kis benőtt ösvényen a dombtetőre, onnan csodáltuk meg a naplementét. Megvacsoráztunk beszélgettünk, élveztük a magányt és a természet csodáit.

Második pihenőnap.
Jól aludtam, bár kicsit hűvös volt éjjel. Szép napsütésre ébredtem 9 körül. A többiek ekkor már javában munkálkodtak a ház bővítgetésén. Megreggeliztem, sétálgattam az erdőben, és csak lazsáltam...
Később elmentünk csónakkal megkeresni az egy éve nem használt kenut. Most is ugyanott pihent, ahol akkor Gab hagyta. Itt nem lopnak.
A tavon kész lebegő növenymezők vannak, akár rá is lehet állni, olyan erős. A part mentén jópár fenyő kiszáradt, mikor két éve a hódgát átszakadt, és a vízszint 2 méterrel megemelkedett. Kártekony dögök.
Én a kenuval mentem vissza a házhoz, onnan pedig együtt mentünk evezni egy kicsit. Enyhe szél volt, így szerencsénkre nem volt túl sok szúnyog. Pedig már szívesen kiprobálnám a deet-es szúnyogriasztót, amit vettem...
Az idő is kellemes volt, kb. másfél órát bolyongtunk a tavon.
Mikor visszaértünk, Gab bement a tó közepére egy szörfdeszkán, amit a ház alól szedtünk elő, hogy ott mártozzon meg, ne pedig a partnál, ahol sok a pióca. Én inkább kihagytam a fürdést, pedig a levegő és a víz is elég meleg volt.
Közben apja és egy barátja az 5 éves kölykével horgásztak, elég jó eredménnyel. Végignéztem, ahogy a halat megpucolják, és a fölösleges részeket eldobják. Az egyik hal gyomrában valami meztelencsiga-féle állat volt. Elég gusztustalan. Nem is szeretek horgászni :P
Megkóstoltam a vadnyulat, egész ehetőnek tűnik. De a vacsora nem ez volt szerencsére.
Szép este volt rengeteg csillaggal, tábortűzzel. Korán feküdtem, másnap már nem lesz lazsálás!

Reggelire vadnyúl leves volt fehérbabbal. Fincsi volt! Ettem belőle két tányérral is. Összeszedtem a cuccaimat, és Gabbel csónakba szálltunk. Hűvös, de ragyogó, felhőtlen időnk volt. Tökeletes lesz a tekeréshez.
10 perc alatt átértünk a pickuphoz, onnan meg szép lassan a rossz úton elzötyögtünk a házhoz, ahol a bicajom pihent. Felpakoltuk a platóra, es Gab kirepített a műútig. Itt elbucsúztunk, és én meg nekivágtam ismét a túrának.
Direkt nem terheltem a térdeimet, most is nagyon finoman tekertem, csak húztam a pedált.
Attól tartok, ez a 2 nap pihenő és a napi 2x 500g-os naprosyn csak egy kicsit javított a helyzeten, nem múlt el a fájdalom. Még van 4 szem ebből a lóméregből, hátha csoda történik...
A mai menü a La Mauricie nemzeti park volt. Dél után valamivel értem el a bejáratot. Telefon térerő már egy jó ideje nem volt, pedig reméltem, hogy még itt hasznát vehetem.
A belépő $6.90 volt, de kifizettem ezt is a műanyagpénzzel.
Gab felkeszített rá, hogy izzasztó lesz áttekerni, és tényleg, egész végig csak fel-le ment az út. Sok bicajos volt itt is, de senki se volt ilyen bazinagy csomaggal, mint én.
Fantasztikusan szép táj, gyönyörű tavak, erdők, dimbek-dombok végig. Minden gondosan ki is van táblázva, eltévedni nem lehet. Rengeteg pihenőnel megálltam, nézelődtem, fényképezgettem, ettem. A bicajozást egyáltalán nem tudom élvezni a szar térdeim miatt, csak nagymama-tempóban tudok haladni. Pedig olyan jó erőben vagyok, nyomhatnám, mint az őrült, de így képtelenség :( Ez lesz egészen Vancouverig? Így a 8000km-nek lőttek :( 
Megmártóztam az egyik tóban, jól esett felfrissülni kicsit. Szép, homokos partja volt, sima ügy volt a fürdés. És még csak hideg se volt a vize.
Fagyiztam is egyet, jól éreztem magam. Ide is szívesen visszajönnék még. 63km tekergés után kiértem a parkból. 6 órába telt, míg átjutottam rajta. Ezután a GPS irányított a kiszemelt kemping felé. Itt jött az első kis kaland.
Vége lett az aszfaltnak, de a kütyü határozottan erre vitt. Tóparti kis nyaralók mellett haladtam egy jópár km-t, majd bekeveredtem az erdőbe. Az út meglehetősen zötyögős volt, és egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt elképzeltem. Nem sík terep, hanem irdatlan meredek dombok. Már nem sok volt naplementéig, és én egyre mélyebbre mentem a sűrű erdőben. Megláttam egy házikót, bemetem, és útbaigazítást kértem. Szerencsémre beszéltek angolul, de azt mondták, még legalább 40km az a hely, ahova el akarok jutni. A Lac Larose-t emlegette, hogy van valami bár ott, talán tudok ott kempingezni. Elértem a tavat, de bárnak nyoma se volt. A nap meg már bebújt közben a hegyek mögé. A parton volt pár ember, horgásztak, sátoroztak, úgyhogy úgy döntöttem, itt éjszakázom.
Gyorsan felállítottam a sátrat, ami még mindig nedves volt. A tóban kIcsit megmosdottam, majd behúzódtam a milliónyi szúnyog elől. Kajám megvolt, de italom mar csak kb fel deci több napos víz a kulacsban. Kicsit kellemetlen, mert nagyon szomjas vagyok, de mar csak holnap lesz lehetőségem italt szerezni.
Kicsit félelmetes így sátrazni, mindenfelé állati neszt hallani. Remélem, nem lesz semmi gáz...

Egy nagy adag cerealsszal kezdtem a napot. A tóban végülis nem fürödtem meg, inkább a forró zuhany mellett döntöttem.
Igazi nyári napnak ígérkezett a mai, gondosan el is felejtettem bekenni magam naptejjel. Persze amikor szakadó eső van egész nap, akkor egy kilót magamra kenek.
Mt Tremblant nagyon felkapott hely, télen síközpont, nyáron a túristákat vonzza. Bevásároltam egy Metróban egy rakás kaját a mai útra, vettem sok muffin szeletet is. Quebecben az üdítős üvegért +5 centet kell fizetni.
Elhagytam a parkot, száguldottam Ottawa felé. Volt egy jó pár kaptató az úton, de a szél mérsékelt volt szerencsére.
A vörös folyónal elbóklásztam vagy 40 percet, de nem lett meg a geoládához vezető út. Lehet, hogy a túlparton volt. Bánatomban csak megettem egy pár csokit, és továbbálltam.
Nemsokára jött is az eső, rendesen megáztam most is. A kamásli semmit se ér!
Nem tartott túl sokáig, és a szél se élénkült fel, tudtam haladni rendesen.
Elértem az ottawai folyót, és mivel híd csak a fővárosban van, komppal mentem át a túlpartra, Ontarióba.
Végre! Már elég volt a sok francia beszédből. Meg kéne tanulnom egyszer azt is... A forgalom óriási volt, az utak meg keskenyek. Nem volt túl nagy biztonságérzetem. Egészen a fővárosig ez volt sajnos, viszont enyhe hátszelet sikerült kifognom.
Nem tudtam pontosan, hova is kell mennem, a térképen nem találtam a címet. Bátyámtol kértem segítséget, gyorsan megguglimapolta, és kiderült, hogy 11km-rel már túlmentem. Szóval elintéztem magamnak egy óra ráadast.
Megérkeztem, megvacsoráztam, majd bementem a belvárosba a szállásadómmal körülnézni. Megcsodáltam a főbb nevezetességeket, majd én még maradtam kicsit bóklaszni. Nem egy nagy város, de kellemes hely. Vissza busszal mentem. Érdekes, hogy itt van külön buszút. Egész más, mint Budapesten.

Borzasztóan szeles napnak indult a mai. És természetesen pont a rossz irányból süvített, de majd belenyogszom. Orleansból indultam, Ottawa belvárosan keresztül tekertem át, de haladni alig bírtam a viharos erősségű széltől. Megálltam a parlamentnél, körbenéztem nappal is.
Mára hosszú táv volt kitűzve, közel 200km. Elég csekély esélyt éreztem arra, hogy meg tudom csinálni, eleve csak 10-kor hagytam el a szállást. De keményen nyomtam a rossz térdeimmel, bármilyen szenvedés is volt. Legalább kétszer annyi energia kell így, mint szélcsendben. Már annak örültem, ha 15-tel bírtam repeszteni, a küzdelem a 10km/h-s sebességért elég bosszantó.
Ha ilyen lesz a hátralévő 6000km-en, akkor szeptemberre minden bizonnyal megőrülök.
Az esőt se úsztam meg, ki gondolta volna :) Dehát ez már legalább felfrissülést jelentett, mert amíg esett (pontosabban szakadt az eső, dörgött az ég és villámott), legalább a szél enyhült egy kicsit. Én meg áztam.
Megálltam dél körül egy kajáldában, nem is árulom el, mit ettem. Elég egyértelmű :) Jól esett...
Ja, és megint átjöttem Quebecbe, pedig azt hittem, megúszom már a francia beszédet. Ottawától nyugatra viszont már kevés a francia, meg Quebec tartomanyában is. Orleans még francia volt.
Nagyon sok volt még hátra a kitűzött távból, mikor sötétedni kezdett. Fél tízkor megálltam egy telefonfülkénél (mivel mobiltérerőről még álmodni sem mertem), és felhívtam a ma esti vendéglátómat, hogy kb 11-kor érkezem. Innen volt még majdnem 40 kilométerem. A szél 9 óra körül alább hagyott, már jobban haladtam, pedig meglehetősen kimerült voltam az egész napi megpróbáltatásoktól.
Egy 2,5 kilométeres erdei földutas szakasz hátra volt még, picit izgultam a macik miatt, de szerencsére eggyel sem találkoztam az úton. Golden Lake felett egy erdő mélyén kellett megtalálnom egy házat. Izgalmas volt ez is! Rendes aszfaltutak vezettek arra, de nagyon a világ legvégének tűnt, főleg éjszaka.
Megérkeztem. Hát, ezután igen bizarr élményben volt részem.
A faház tulajdonképpen egy boszorkanylakra emlékeztetett. Valójában nem az volt, de a lakói is érdekesek voltak. Egy házaspár a dagadt lányával él itt, a civilizaciótól elzárva. Maga a viskó is különös, a vizet kútból pumpálják fel, a tisztaság eléggé szabadon értelmezik :) Voltak elég félelmetes részei a kunyhónak. Rengeteg kacat, rendezetlen minden. Végülis kedvesek voltak, vacsorát is kaptam - egy nagy szelet marhahúst - vagy kutyát. Legalább finom volt, épp kint sütötte a BBQ-n, mikor odaértem. A nappaliban volt az ágyam, ez a szoba volt a legszebb, legrendezettebb a házban. Igazán figyelmes volt tőlük, hogy itt kaptam helyet.
Különös szag is terjengett, talán a fatüzelés miatt. Mindenesetre beitta pár ruhám a förtelmes bűzt. 
A macskáikat se dögönyöztem meg inkább, pedig mindig meg szoktam.
Nem mindennapi élmenyben volt részem, annyi szent. És iszonyúan kipurcantam a mai naptól.

A hotelt 11-ig el kellett hagyni, így visszamentünk az olajos házba reggel. Gyönyörű helyen volt, a tóra nézett, nyugodt, biztonságos a környék. Engem ott hagytak pár órára, addig pihengettem.
Délután bevittek az orvoshoz, ahol jó fél óra várakozás után megvizsgáltak, és kb. azt mondták, amire számítottam: semmit. Pihentessem, használjak neoprén térdrögzítőt, szedjem a diclofenacot. De csak 50 dollárba került...
Végigjártuk a város összes gyógyszertárát, de nem találtunk sehol megfelelő térdszorítót.
Megéheztünk, beültünk egy folyóparti étterembe ebédelni. Aranyos városka ez a Huntsville, sok a turista is.
Később átcucoltunk egy hangulatos, 1889-ben épült, rusztikus fogadóba. Az én szobám elég pici, de lent nagyon kényelmesen elterültem a nappaliban. Van itt mindenféle érdekes dolog, fantasztikus hely! Imádom az ilyeneket. Hajópadló, kő kandalló, bárpult, pezsgőfürdő, biliárdasztal, macska a játekállatok között, mindenhol a régi időkre emlékeztető tárgyak... Szinte csak mi vagyunk itt, nyugodt minden.
Holnap ismét tekerés vár rám, nagy luxus ennyit pihenni... :P

6:45-re sikerült összepakolnom mindent. Az idő jobbnak tűnt, mint előző nap, még a nap is előbújt. A szél változatlanul szemből fújt.
Owen Sound volt az első nagy város, próbáltam térdszorítót szerezni, de nem találtam itt sem megfelelőt. Vagy egy órát elbóklásztam a bevásárlóközpontban.
Wiarton a Bruce félsziget kapuja, a 6-os út mentén. Elég hosszan benyúlik a tóba, végig a 6-os úton kell tekerni, nagy forgalomban. Vasárnap lévén szerencsére a szembeforgalom a nagyobb.
Lion's Headbe tettem egy kis kitérőt, 3km-en keresztül hátszelet élvezve. Ilyenkor 35-40-nel kényelmesen lehet haladni. Kár, hogy nem ez lesz Vancouverig végig...
Olyan, mint egy tengerpart! Kis kikötő, nagy, fehér kavicsos part, sötétkék víz, zöld fenyők. Csak nem sós, hanem édes a víz. Ráleltem egy geoládára is végre.
Innen egy kis mellékúton jutottam vissza a 6-osra. A nap ragyogóan sütött, de a szél hideg volt. Érdekes, majd megsül és fázik az ember egyszerre.
Csodás természet! Mindenhol kis öblök, mohás erdők.
Tobermory fekszik a félsziget legvégén, innen fogok holnap átkompolni a szigetre. A kemping, amit találtam, 2km-re a várostól 9-kor már bezárt, úgyhogy beosontam, és felvertem a sátrat. Nem lesz drága :)

Kisurrantam 6-kor :) Nem jött senki utánam kiabálva, hogy megállj :) Megspóroltam kb. 25-30 dolcsit, gondolom, itt se személyenként van a fizetés... Nem fair... Mondjuk fizetés nelkul távozni se. 1-1. Dehát mit tegyek, ha zárva van a recepció?
A kompjegy bicajostól 20 dollárba került. Beszállás előtt felkutattam még egy geoládát a kikotőben, és 7-kor elhagytam a Bruce félszigetet.
Az út 1 óra 45 percig tartott, kicsit szunyókaltam ezalatt.
South Baymouth-ban kötöttünk ki a Manitoulin szigeten. A 6-os út itt folytatódik, de jóval csekélyebb forgalommal.
Megint szép napnak ígérkezett a mai, csak hát a szelet nem kedvelem...
Kb. minden tizedik kilométernél van egy "first nation crafts" bolt, tele indián cuccokkal. Érdekes dolgokat árulnak, de csak Vancouverben lesz lehetőségem vásárolni.
Az egyik pihenőnél a reggelim elfogyasztása után befutott egy bicajos lány. Innen együtt mentünk tovább egészen Little Currentig, a sziget másik kapujáig. Gyönyörű útunk volt, két kilátó ponttal útközben. Tetszik ez a sziget! A második kilátónál elvileg lett volna egy láda, de egyértelműen eltűnt. Sok mérgező növény volt pont ott, amitől az ember tetőtől talpig piros lesz és viszket, mint állat. Úgyhogy békén hagytam inkább :)
Pici dimbek-dombok vannak csak itt, de néhány lejtő nagyon jó a szembeszél ellenére.
Megérkeztünk Kis Áramba (hehe), ahol elváltak útjaink. Élvezetesebb volt vele tekerni...
A forgó híd viszont éppen forgott, így addig én rávetettem magam egy másik kincsre. Meglett. Megebédeltem egy gyönyörű helyen a láda mellett, majd összetalálkoztam az első kanadai geocacherekkel. Elbeszélgettem velük, ők csak lájtosan csinálják.
A hídon óvatosan kell átgázolni, mert a fa gerendái igen rosszak... Amúgy egy lenyűgöző régi vasúti vas híd.
Espanola jó messze volt még innen, de tekertem lelkesen. Szembejött két bicajos, ők is bicajozgatnak Kanadában, csak ők nyugatról keletre. Nekik van eszük :)
Espanolaban egy kicsit megáztam, de csak a vihar szélét kaptam el. Innen nyugatnak fordultam, szembeszállva az állhatatos széllel. Szenvedés! Óriási szenvedés! Feltettem magamnak ismét a kérdést: Ez vár rám Vancouverig???
Cutlerig jutottam el, ahol a tó partjára legurultam, hogy letáborozzam. Valami nagy sátrak meg sok pad volt, gondolom, itt szokták tartani a rendezvényeket. Nem sokat zavart, letettem a sátrat, megmosdottam kicsit a tóban, és aludtam a még mindig nedves hálózsákomban.

Hajnalban volt egy kis mozgolódás, de senki nem szólt, hogy rossz helyen táboroznék.
Nehéz volt felkelni! A szél viszont elcsendesült, így jóval könnyebb haladni. Sőt, még hátszeles szakaszaim is voltak!
Blind River előtt 10km-rel találtam egy ingyen internetet, ki is használtam gyorsan. Két számítógép volt bent, az egyik szabad is volt. Itt is elmeséltem a történetemet az ott ülő nőnek. Nagyon barátságos itt mindenki. Sokan nem is sejtik, hogy nem kanadai vagyok, csodálkoznak, hogy ilyen jól beszélem az angolt :)
Iron Bridge kis falvacskájában meg egy motel wifi-jét használtam ki. Az ilyen helyeken van legnagyobb esély az ingyen vezeték nélküli netre.
Tikkasztó hőség volt, sokszor meg is álltam pihenni. Minden Chip Stand-nél amúgy is muszáj leszállni a bicajról és sültkrumplit enni kötelező. Rengeteget kajálok továbbra is. Inni meg általában valami vacak buborékos üdítőt szoktam, csakúgy, mint otthon.
Kanada első rézbányafalvában, miközben pihentettem a a hátsómat, megismerkedtem egy magyar származású családdal. Csak angolul beszéltek, az USÁ-ban élnek, de itt van egy kis szigetük, ahová el szoktak kirándulni.
Lassan elértem a Soo-t, vagyis Sault Sainte Marie városát. A környék egyetlen nagy városa, a határon fekszik.
Az Algonquin hotelben szálltam meg, nem volt kedvem vadkempingezni ma este, és a telefonomat is fel kellett már tölteni. A legolcsóbb lehetőség ez volt, 28 dollár egy szoba. Nem egy Hilton, de volt még fürdőszoba is. 
Egy kád forró vízben már régen tudtam ilyen jól elterülni.
Mostam is egy keveset, és pakoltam jó sokat. Meg természetesen táplálkoztam.
Fél tizenkettőkor lementem egyet sétálni a belvárosba, kellemes idő volt még mindig. 

A bicajomat meg kellett volna javíttatnom, már 2 küllőm elszakadt hátul. De nem volt kedvem 10-ig várni, hogy kinyisson a szerviz, valószínűleg Thunder Bay-ig még kibírja azt a 700km-t. Addig nincs semmi más lehetőség.
Ma már a tegnap este megvett térdszorítókkal nyomtam, talán van értelme. 45,58 dollár volt a kettő.
Elhagytam a Huron tavat, jött a Superior. Teljesen más, ez talán jobban is tetszik. Van egy pár mászás útközben, de Thunder Bayig a 17-es Trans Canada highway-en kell tekerni.
Útbaejtettem egy kis vízesésnél rejtőzködő ládát. Elég nagy dzsumbuj volt, de jó célpont. Igazi geocaching hely!
Ezután jött egy félórás eső, de nem áztam el nagyon, nem tartott sokáig, és ahogy elment, kisütött a nap, 30 fokos meleg volt. 
Ma összesen egy sültkrumplit és két 2l-es italt vettem, sok bolt nincs ezen az úton.
A Montreal River felett szembejött két Cross Canadás. Elég sokan tekerik át az országot, de 100-ból kb 98-an nyugatról indulnak a szél miatt. Gyengék :P
Beléptem a 83km hosszú Lake Superior tartományi parkba, és kicsit megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy ezen a szakaszon semmi kajálda vagy bolt nincs. Nem számítottam erre.
Szerencsére az információs központban egy táborozó csapat adott egy kis kaját, nem fogok éhen halni, az már biztos :) Nagyon rendesek voltak, vacsorára is meghívtak volna, de 10km-rel délebbre táboroztak, én meg nem akartam visszafelé menni.
A Coldwater River mellett állítottam fel a sátram a Superior tó partján. Szép naplementém volt, a medvespray-t meg már előkészítettem a hálózsákom mellé :)

A medvék és egyéb fenevadak szerencsére békén hagytak, de a vihar kegyetlenül lecsapott rám. Egész éjjel esett, szerencsére a sátor csak a szokásos módon ázott be, nem vészes. Reggel, mikor elállt, gyorsan összecsomagoltam, és továbbgurultam. Nem sokat haladtam szárazban, jött egy 4 óra hosszú eső. Hideg volt, átáztam, sok volt a hegy... Végre kikeveredtem a parkból. Wawa volt az első település. Itt csendesedett csak el a zuhé. Bevásároltam, majd az emailjeimet csekkoltam egy motel wlanján. A szél felerősödött, kegyetlenül fújt szembe. Nem volt kellemes, már csak azért sem, mert csurom víz voltam.
Alig bírtam menni, a 15km/h már felemelő érzés volt. Azt hittem, már sose jutok el White Riverbe. Aztán kicsit javult az időjárás a szelet leszámítva.
Érdekes, ahogy a nagy lakóautók után kötik a személyautókat meg terepjárókat utánfutoként. Először azt hittem, hogy lerobbant kocsikat vontatnak, de túl sok ilyet láttam, majd rajöttem, hogy csak viszik a nyaraláshoz a kocsijukat az emberek, ahogy más a bicajt :) Muris.
Begurultam nagy nehezen Fehér Folyóba, ahonnan Micimackó származik.
A Chip Standet egyből le is rohantam, majd érdeklődtem, hogy hol lehet sátrazni. Egy nagy füves terület volt a faluban, de a medvék miatt mindenki lebeszélt róla. Idén eddig 8 mackót kellett lelőniuk itt. A sátrazók különösen izgatják őket.
2 motel található a faluban, 69 dollár egy szoba. Ennyit én nem fizetek...
Két bicajos srác épp ekkor gurult be nyugatról akik viszont kivettek egy szobát. Gondoltam egyet, és megkérdeztem őket, zavarná-e őket, ha letenném a halózsákom a szobájukba. Rendesek voltak, befogadtak. Ők Vancouverből Kingstonba tartanak, de fele olyan tempóban, mint én.
Megúsztam a macikat ma is...

Túl korán nem tudtam elindulni, 9-kor még mind a két srác aludt, nem akartam őket felkelteni. 
Aztán nagy nehezen 10-re sikerült lelépnem:)
Az első utam a boltba vezetett, egy kis tápanyag beszerzése céljából. Mindig veszek egy rakás édességet, amit általában gyorsan fel is falok :)
A második állomás egy szuvenír üzlet volt, de semmi értelmeset nem láttam ott, úgyhogy csak egy White Riveres képeslapot szereztem. A bélyeg 1.61 dolcsi Európába.
Egész jól nyomtam, a térdeim talán kicsit javultak a gyógyszerek hatására. A következő település Marathon volt, kb. 100km-re a szállásomtól. 1 után nem sokkal már a határában voltam, és nekiláttam egy geocaching projectnek. Rengeteg láda van Marathon körül, 6-ot sikerült is begyűjtenem. Az itteni gyorskajálda se úszott meg engem, de szerencsére nem fenyeget az elhízás veszélye...
Nem olyan városok ezek, mintha egy európai tengerparti városka lenne, különösebb látnivaló sincs bennük, csak a körülöttük lévő természet. Az viszont gyönyörű!
Papírgyárakkal van tele Ontario ezen része, de egyáltalán nem iparterület fíling, alig venni észre őket.
A kis 15km-es kitérő után visszamásztam a 17-es útra a tikkasztó hőségben, és folytattam az utat. Ellazsáltam kb. 2 és fél órát itt. Kicsit idegesített is...
30km múlva megláttam egy nagyon vonzó kilátós piknik területet, felkanyarodtam hát.
Egy idősebb kerékpáros épp ott pihengetett, és beszélgetett egy autós családdal.
Kiderült, hogy Németországban lakik, de Jugoszláviában nőtt fel. Csodák csodájára még magyarul is tudott, úgyhogy most először magyarul társalogtam Kanadában! Vancouverből 18 nap alatt ért ide, jó tempóban nyomja! Van még 10 napja Torontóig. Minimális cuccot cipel viszont, a csomagja nagy részét egy rúd kolbász meg kenyér tölti ki :) Tulajdonképpen semmi felesleges dolgot nem hurcol, a sátra az egyetlen, ami komoly súly. Gondolom, elég nomád életet élhet kerekezés közben, én nem hiszem, hogy bírnám így. Bár, én egy csomó haszontalan holmit cipelek, legközelebb nem hozok még ennyi ruhát se. Még mindig ugyanazt a pólót hordom, mint mikor elindultam, igaz, egy párszor ki volt mosva. Azt hiszem már csak poénból ebben fogom végignyomni Kanadát, a többit tisztán hazaviszem :) Úgy 3-4 kg holmitól tudnék megszabadulni egyszerűen. Elemtöltő is fölösleges teher, nem működik 110V-tal. 6 dolcsiért meg vettem 16db ceruzaakksit akciósan, ami kb. 2 hétig kitart a GPS-ben.
50km-em hátra volt még, a sötétedés meg a nyakamon volt. Terrace Bay-ig megint nem volt más lakott terület, muszáj volt addig nyomni.
Fél tíz körül az út szélén megpillantottam az első MEDVÉT Kanadában! Nem ijedt meg tőlem, én se különösen tőle, de áttértem az út túloldalára inkább. Fiatal fekete mackó lehetett, elég fogyókúrásnak nézett ki, elfértem volna a pocijában szerintem:)
De nem tűnt veszélyesnek.
Az esti sátrazástól viszont tartottam kicsit. Egy motel mögé, kis füves területre raktam a sátram. Azért ide, mert itt volt WLAN:)
A medveriasztó közvetlenül mellettem, készenlétben a támadásra.

Minden rendben volt éjszaka... Csak megint vizesen kellett összecsomagolni a sátrat a hajnali harmat miatt.
7-kor már úton voltam, a nap ekkor bújt elő. A terrace bay-i vízeséshez leugrottam, szuper jól néz ki! Meleg, párás a levegő közvetlen mellette, egy kis fás sétányon lehet lejutni hozzá. Megreggeliztem a kilátónál, majd visszafelé beírtam a nevem a bejáratnál található vendégkönyvbe.
Ekkor valami váratlan dolgot fedeztem fel: ahogy felnyitottam a doboz tetejét, amiben a könyv lapult, egy cetlit pillantottam meg "Geocache" felirattal és egy koordinátával. Ez a pont nem is szerepelt a GPS-emben, de gyorsan bepötyögtem, 150m-t mutatott. Visszamentem a kilátó pont felé, és egy lezárt lépcsőn lemásztam, ami közvetlenül a kanyon peremén lévő ösvényre vezetett. A nap ekkor már szépen besütött az erdőbe, lenyűgöző látvány volt. Bevágtam a dzsungelbe, majd izgatottan kutattam a kincs után. Meglett! Egy szikla alatt lapult. Nagyon érdekes így, teljesen véletlenül megtalálni egy ládát.
Visszafelé kiálltam a szakadék szélére, és készítettem néhány fotót, de a levegő nagyon párás volt a vízeses miatt.
Most már tényleg elhagytam a falut, a következő ugyancsak jó 100km-re volt. Nipigonig ismét csodaszép út vezetett, még mindig a 17-es. Sok-sok heggyel fűszerezve...
Volt ugyan egy mini település, Schreiber, nem messze Terrace Baytol, ahol egy Robinson Donutban felkeltettem magam egy teával és két nagy fánkkal.
Nipigon igazi őslakos település, sok indiánnal. Különösen szép helyre építették, nem messze a vörös szikláktól. Óriási park van mellette a folyó partján, ahol kicsit letelepedtem a fűbe a délutáni hőségben, és megebédeltem. Megint megtömtem a gyomrom sok édességgel, csoda, hogy meg nem volt hasmenésem...
A szupermarketnél találkoztam megint bringásokkal, és láss csodát, ők is nyugat felé kerekeznek, de szintén fele olyan tempóban, mint én. Egy évük van tekeregni, Vancouver után Mexikóig szándékoznak gurulni. De jó nekik!
Nipigon után kicsit kisimult a terep, a forgalom megnőtt, és az út is rosszabb minőségűvé vált. A szél durván felerősödött, megint baromira megszenvedtem a 15km/h-ért...
Thunder Bayig, a végcélig meg 120km volt hátra. Ez a szakasz nem lett a szívem csücske. Fáradt voltam, a körülmények rosszak voltak.
Már annak is örültem, mikor a kamionok közel jöttek hozzám, adott egy kis löketet. De persze ilyenkor - ellenszélben - jóval több nagy dög jön szembe, ami hatására szinte megtorpanok, akkora szelet csapnak. De utálom én a szelet!!! Nagy élvezet lehet kelet fele tekerni. Dehát az maradjon a gyengéknek! :) Én keményen MOUNTAIN BIKE-kal nyomom SZEMBESZÉLBEN...
Végre elértem Terry Fox szobráig! Fel lábbal futott idáig keletről, de a rákos betegsége miatt Vancouverig már nem jutott el. Nem kis akaratereje lehetett!
Nagy nehezen sikerült megnézni az e-mailjeimet, hogy tudjam, hova is kell mennem estére. Fent, a 102-es út mellett van a szállásom, igen jót fogok aludni a mai 233km után...

Szerviznap és pihenőnap.
A bicajbolt csak délben nyitott, úgyhogy úgy döntöttem, beiktatok egy pihenőnapot. 10 küllőmet cserélték ki, 2-kor szabadultam onnan. 32,5 dolláromba került ez a móka, de legalább most rendben lesz egy darabig.
Délután egy szülinapi partyra látogattunk el, ahol jól teleettem magam finom BBQ-val. Kelleni fog az energia holnap, megpróbálok a nappal együtt kelni, és legalább 200km-t haladni. Úgy sejtem, eső lesz, de túlélem...
Thunder Bay 700km-es körzetben a legnagyobb város, mondhatni, az egyetlen város. Mobil térerő se volt egész eddig, Pont Sault Sainte Marie és Winnipeg között fekszik, az Alvó Óriás mellett. Itt veszek búcsút a Superior tótól is, és vágok neki a mindenki által unalmasnak tartott Prariesnek ahol 100km-eket mehetek majd egyetlen kanyar nélkül. De addig jön még Winnipeg.

Egy csepp eső se volt. 35 fok viszont igen...
Egy Tim Hortonsban reggeliztem meg, mivel még minden bolt zárva volt 7-kor. Ez itt sokkal népszerűbb hely, mint a McDonald's, de valójában inkább kávézó meg fánkozó. A Robin's Donutsot jobban szeretem, és az talán olcsóbb is.
A legközelebbi település jó esetben 4-5 óra tekerésnyire van, úgyhogy egy kólaval feltankoltam egy benzinkútnál.
Thunder Bay után egyenletesen emelkedik az út, szépen lassan 480m körülire beáll a magasság, és +-20m-es tartományban ingadozik. Már itt is vannak 6-7km-es egyenes szakaszok, amik engem lelkileg nagyon megviselnek. Érdekes lesz így a Prariesben!
A buta szelet már egy termeszétes jelenség, a galád mindig szemből fúj, nagyon megnehezíti a dolgomat. Ma szerencsére nem volt túlzottan erős, csak szimplán szívatott.
A reggeli hatása nem tartott sokáig, de csodák csodájára 3 óra vánszorgás után megpillanthattam egy éttermet, ahol épp büfé reggeli volt, 6,83 dollárért tele lehetett szedni a tányért sültkrumplival, rántottával, sonkával, szalonnával, sültkolbásszal és palacsintával. Nem volt egy nagy tányér sajna...
Nagyon sütött a nap, árnyék meg sehol.
Átléptem a 90. hosszsági fokot, új időzónába értem. Egy geoláda rögtön ott volt a pihenőnél, hát megkerestem. Irdatlan mennyiségű szúnyog meg még rosszabb borzalmak voltak ott.
Upsala kis falvában megpihentem kicsit és feladtam egy képeslapot a helyi kis boltban. Pontosabban odaadtam a pénztárosnak, ez itt így működik. Innen valamelyest érdekesebb a táj, nem annyira egyenes az út, de volt meg jó 110km-em Ignace-ig. Addig más falu egyáltalán nincs is, csak English River, ahol van összesen 1db motel, ami zárva volt. Észak-Ontario már csak ilyen...
Naplemente után gurultam be hulla fáradtan. Megnéztem azért a helyi kempinget, de a $24+áfás árra mostantól csak azt mondom, hogy nevetséges, és odébbállok. Majd ha 5 emberrel egy 5 tonnás lakóautóval megyek, akkor kifizetem szó nélkül ezt az összeget. A tulaj még meg is próbálta magyarázni, hogy igenis fair ez így. Hehehe...
A tóparton egy kis motelben megkérdeztem, hogy felállíthatnám-e a sátram a területén, teljesen kedvesek voltak, megengedték. Úsztam egyet a finom vízben, majd a medvesprayt előkészítettem és lefeküdtem. Sok volt a mai 255km ilyen időben.

Szörnyű nehezen keltem fel. 8-kor nyitott a kis szupermarket, muszáj volt megvárnom, mert a következő 100km-re volt.
A mai nap még forróbbnak ígérkezett, szenvedősen tekertem. 2 útmenti geoládával próbáltam a hangulatot feldobni, melyek egy-egy pihenőnél voltak elrejtve. Az első a raleigh-i vízesés volt, kellemes piknikező terület. Magas fák között kis asztalkák, a vízesésnél és a dombocskán egyaránt.
Már itt volt vagy 30 fok, de ez csak a kezdet volt.
Ma is találkoztam szembejövő gyenge, hátszelező bicajosokkal. 
Elértem a Jackfish tónál lévő piknikezőhöz, volt egy aranyos kis strandja is, kihasználtam az alkalmat, és ruhástól megfürödtem. Sokáig nem tartott ez a kellemes vizes állapot, de szuper volt!
Végre elértem az első település, Dryden határát. Két ládáért lenéztem a parti útra, meg azért, mert a strand is ott volt...
De milyen baromi jó volt ez is! Gyönyörű kis park, és kellemes víz. A színe hasonlított a Balatonéhoz, homokos partja volt, és fenyőfák adták az árnyekot.
Sokat időztem itt, 40 fokos perzselő hőség volt. Vízparton tökéletes ezzel a nyugati széllel kombinálva, de nem így tekerésnél...
Bevásároltam egy nagy áruházban, majd félholtan próbáltam továbbtekerni.
A folytatás 20km-es nyílegyenes szakaszokból állt, tűző nappal. Már az agyvizem is forrt.
Az eagle river-i elágazónál értem el a 4000. kilométeremet, amit az ott lévő chiptruckban sültkrumplival ünnepeltem meg. Csokitortával mégse lehet...
Hulla voltam. A mára tervezett 200km-ból jóval kevesebb lett csak.
A következő faluig, Vermilion Bayig bírtam már csak elkerekezni, ahol a tó partján lesátraztam, és úsztam egy jót. Alig éltem már, de egy kicsit felfrissültem a víztol.

Rosszul aludtam, éjszaka minden tehervonat felébresztett.
Kenoráig semmi bolt nem volt, csak két benzinkút. Az elsőnél megint összetalálkoztam a quebeci bicajos párral. Együtt mentünk egy darabon, majd otthagytam őket, és gyorsabb tempóra váltottam.
Ma is perzselő hőség volt, próbáltam locsolni magam vízzel, de mindig egyből megszáradtam.
Kenorát is igen szép helyre építették, viszonylag nagy település a maga 16500 lelkével.
A hűs szupermarketben elidőztem picit, vettem 6l üdítőt. Itt nem 3 dollárért adják a másfél literes vizet, mint ahogy azt útközben a benzinkútnál és kis boltoknál teszik...
A 2l-es Coca-Cola termékek meglepően olcsók voltak, 97 cent + 14% AFA, 1.5l-es Nestlé víz 57 cent.
Még csak 100km-t jöttem, haladni kellett tovább. A strandot azért útba ejtettem itt is...
Elérkeztem Manitoba határáig végre!
A Whiteshell tartományi parkkal folytatódik itt a Trans Canada Highway, de le is tértem róla, a 44-es úton, a régi Trans Canadán tekertem a park belsejében.
Közelgett a vihar, és a sötét is már csak egy órára volt. Úgy döntöttem, a Caddy Lake-nél lévő kempingbe benézek. Szerencsém volt, már zárva volt az iroda, nem kellett fizetnem. Izgalmas kis strandja van, elég különös egy kemping, még zuhany sincs. De csodaszép!!! Úsztam egyet, miután a kis sátrat összeraktam, majd bentről vártam a vihart.

Egész éjjel esett, de kibírta a kis sátram. Ahogy kimásztam belőle, kb egy millió szúnyog nekem esett és szívta a verem. A DEET-es spray se nagyon használt, engem imádnak ezek a dogok. Szuper verem lehet, biztos a sok gyógyszertől és vitamintól...
Megvártam, míg kinyitott a kis boltocska a strandon és beszereztem egy kis folyadékot az útra. Sejtettem ugyanis, hogy egy darabig nem lesz rá lehetőség.
Kellemes enyhen dombos, de nem túl jó minőségű műút vezetett át a parkon.
A Prairies (préri, alföld) tulajdonkeppen itt kezdődik, innentől sík az egész. Elma falvacskáig nem is volt Rennien kívül más település, és itt egy 7km-es szakaszon elvezhettem az északi-északnyugati hátszelet. Itt megint nyugatnak fordultam és bandukoltam a nyílegyenes 15-os úton.
Vagy 60km-t mehettem mire lakott területre értem. Nagyon lassú 60km volt ez... Karpótlásul vettem finom édességeket, és jéghideg üdítőt :)
Kellett is, ebben a hőségben sok folyadékot leadok.
Winnipeg határa eléggé kinyúlik, nem is szép látvány, 15km-en keresztül üzemek. Igazi nagyvaros...
A központ ezzel szemben gyönyörű, rendezett. A szállásom a Broadway mellett volt, pár zenész srácnál laktam ma este. 9-kor egy frissítő zuhany és ejtőzés után besétáltam a belvárosba, a Forksba. Ez a két folyó találkozása, szép sétányok, éttermek, üzletek, múzeumok, szabadidőparkok találhatók itt. Nagy az élet, de sokáig nem tudtam maradni sajnos.

Rendkívul kómásan ébredtem, alig bírtam kinyitni a szemem. Fajnak mar a csuklóim is, nem csak a térdeim.
Na de nem panaszkodni jöttem Kanadába, úgyhogy oda se neki, kb fel kiló müzli lenyomása után továbbálltam.
Északi szelem volt, jobb mint amikor pont szemből fúj.
Az unalmas és forgalmas Trans Canadán izzadtam, egy darabig meg leallósáv is volt a 2x2 sáv mellett. Elég nehéz hozzászokni ezekhez az 50km-es kanyar nélkuli szakaszokhoz.
Megérkeztem Portage la Prairie városába, de ahogy mondtam, a préri valójában mar Manitoba határánál elkezdődött.
Érdekes kis múzeumfalut építettek a határába, érdemes megállni itt. Nagyon tetszenek ezek az itteni régi varosok!
Végre letértem az 1-es főútrol, a Riding Mountain nemzeti park fele vettem az irányt a 16-oson. A szél közben észak-keletire fordult, én meg szépen lassan visszaálltam nyugati irányba. Egész jó volt mar így, ritka nagyon az ilyen alkalom.
Gladstone csendes kis városában volt az első megállóm, igazi oázis! Szép nagy gondozott ligetes parkja van a folyó mentén, nagy fákkal. Jót lehet hűsölni itt, meg medence is van azoknak, akiknek nem elég az árnyék.
Neepawa mar csak 38km volt innen, és könnyeden tudtam haladni az enyhe hátszélnek hála. Óriási szerencse! Úgyhogy kihasználtam, és mentem amíg tudtam. Az út totál síknak tűnik, de valójában konstansan emelkedik, amit csak a GPS segítségével lehet megtudni. Neepawa mar 370m-en fekszik, majdnem 100m-rel feljebb, mint Gladstone. Nem is kis település mar ez, van kemping is 16 dollárért, de én találtam egy sokkal jobb helyet a kis tó melletti parkban. Gyönyörű naplementem volt, most meg már a hold világit szépen. Kis állatkert is van ezen a félszigeten, benne hódok, nyuszik, libák, pávák. Nagyon jó a levegő is, jót fogok aludni végre.

Hajszál pontosan 8-ra, nyitásra odaértem az áruházba, hogy egy kis éhenhalásgátlóra tegyek szert.
Minnedosaban álltam meg először, megnéztem az ottani múzeumfalut pihenésképp.
Itt fordultam északnak a Riding Mountain Nemzeti Park fele.
Ahogy beértem a parkba elkapott egy kis eső, mely nem tartott sokáig szerencsére.
A csodaszép clear lake-i Wasagaming üdülőfalvat is meg esőben jártam körbe, de így is lenyűgözött. Nem volt hideg, sokan meg most is a strandon voltak. 
Ugyan emellett a tó mellett, az észak-keleti csücsökben található a Wishing Well ahova egy kis lezárt úton lehet eljutni bringával. Kiváló piknikező hely is egyúttal, sok-sok szúnyoggal.
A nap ekkor mar ismét ragyogóan sütött, viharnak nyoma se volt. Szépen lassan felkúszik a műut 700m-re, az északi oldalon. Még elég gyorsan leesik a szint 350-re, a melypont Dauphin varosánál van. Végre találtam is itt egy geoládát! A helyi prospektusokban meg külön fejezet is van a dauphini geocachingről :) Innen egy csúnya szeles 40km következett Gilbert Plainsig.
Az ottani kempingben a kedves tulajok megengedtek, hogy ingyen éjszakázzak, meg a zuhanyt is használhattam. A szomszédtól meg kaptam Gilbert Plains-I kulcstartót és kitűzőt :)
Továbbra is tisztelik errefele a Cross Canadásokat.

Vasárnap. Minden zárva. Grandview lett volna az utolsó lehetőség bevásárlásra, de teljesen kihalt volt vasárnap leven. Végül is egy benzinkútnál kaptam egy-két dolgot, persze drágábban.
Nekivágtam a Duck Mountain Provincial Parknak. Az első 5 km meg aszfalt volt, de utána kb 80km murvás út következett. Néhol jó minőségű, de voltak zötyögős szakaszok. Egy küllőm megint elszakadt, nem is csoda. Észak-keleti szelem volt, tehát nagyjából szemből fujt 60-70km-en keresztül. Lassan felmásztam a park magasságába, 700-800m-re, és egyből meg is támadtam Manitoba legmagasabb pontját, a 831.2m-es Baldy Mountaint. Érdekesek ezek az alföldi hegyek, messziről nem is látszanak hegynek, csak olyan mintha ott magasabb fák lennének...
De nagyon lassan is emelkedik, ha autóval megy valaki talán fel se tűnik neki, hogy felfelé megy. Viszont fentről meg teljesen le lehet tekinteni a Prerire.
Egy nagy fakilátó is van a "csúcson", érdemes felmászni.
A csodálatos Blue Lakeig meg se álltam ezután. Igazi paradicsom. A strandon elidőztem vagy másfél órát, úszkáltam, napoztam. Elég hülyeség, de tényleg napoztam, nem elég hogy szarrá égek a bicajon egész nap :)
Sokan voltak itt, van egy jó kis kemping is a partján. Megebédeltem, magamba töltöttem 2l 7UP-ot, es odébbálltam. A mai napot ilyen lazára terveztem, strandolás, nézelődés... Még szép, hogy nem lett lazulás belőle a végén.
San Carol kihalt falvánál mar ismét aszfalton gurulhattam. 
Ezután jött egy kereszteződés ahol három lehetoseg közül kellett választanom. Vagy dél felé, Togo felé a leghosszabb úton, vagy nyílegyenesen nyugatnak a rossz 20km-es murváson, ami nagyjából hatszeles és a legrövidebb lett volna, esetleg északnak a saskatchewani Duck Mountain felé. Emellett döntöttem végül.
Nem is bántam meg, az emelkedők ellenére jól haladtam, és nagyon szép volt. Szóval, mar megint másik tartományban találtam magam. Ezen is gyorsan áttekerek, Ontario volt a leghosszabb.
Az enyhe hátszelet muszáj volt kihasználnom, ritkaság a keleti szél. Úgyhogy este 10-ig nyomtam Canoraig. Telefon térerő mar megint nincs, a Baldy Mountain volt az utolsó lefedett pont. Pedig nem is olyan kis falu ez.
Kanada legjobb vize itt található. Útközben kértem is két üveggel egy háznál, mert nagyon kiszáradtam, és más lehetoseg nem volt. A 600Ft-os üdítők amúgy se túl jók...
Felfedeztem egy kis kempinget a falu szélén a sportpályánál. Fizetni se nagyon kell, és meg zuhanya is van. Nagy megkönnyebbülés a mai 226km után. Ezen a héten 1381km-t sikerült ledarálnom.

Reggel, amikor pontosan 9-re, a nyitásra odamentem a bolthoz, rájöttem, hogy itt mar megint egy órával kevesebb van. Úgyhogy azalatt az egy óra alatt megnéztem egy hotspotnál az emaileket, és megkerestem egy geoládát.
Így hát csak fel 11-re sikerült kikeverednem Canorából.
Nem sokkal utána Tiny-ben (ami tényleg kicsiny, mindössze két ház) megünnepeltem az 5000. km-t egy spagettikonzervvel :)
Ma oldalszelem volt, nem volt nagyon vészes szerencsére, tudtam menni normális tempóban. A nap viszont rettentően sütött, az orrom jól le is égett, pedig bekentem. Persze nem sokat ért, mert egyből leizzadtam...
Eredetileg Watsonig akartam eltekerni, de mivel túl hamar odaértem, úgy döntöttem, Humboldt lesz a végcél. Az úgyis nagyobb varos.
Nem volt túlságosan nagy élmény az 5-os úton bicajozni, de sok vadkacsát meg hasonló kis állatkát megfigyelhettem.
A legmurisabb az volt, mikor 5 tehén szépen legelészett az út menti kis farmon a kerítés mellett, és amikor közeledtem feléjük, szép szabályosan sorbarendeződtek, és szinkronban fordult a fejük utánam, úgy bámultak :)
Humboldtban megkerestem a kempinget, majd lealkudtam a 13 dollárt 0-ra :) És meg kulcsot is kaptam a zuhanyhoz. Jó üzlet volt ez is.
Este viszont nagyon rosszul lettem, a wc-ben töltöttem az éjszaka közepén fél órát a hidegvizes csap alá nyomva a fejem. Valószínűleg napszúrás. Nem is csoda... Sikerült viszont 1600km-t lenyomnom 8 nap alatt!

Jobban voltam mire felkelt a nap. Pontosabban, kicsit csepegett az eső, de nem tűnt vészesnek.
Ismét északi szelem volt, ami később észak-keletivé fordult. Nagy mázlim volt! Fogok meg szívni eleget...
Mára csak egy rövid táv volt kitűzve célul, Saskatoont kellett csak elérnem, ami 120km-re volt. Addig más település egyáltalán nem is volt, de volt egy pár spagettikonzervem meg, nem kellett éheznem.
Saskatoonban volt rendes szállásom, nem messze a Broadwaytől. 2-kor mar ott is voltam. Lehűlt a levegő, jött az eső. Pont megúsztam.
A bicajt megint el kellett vinnem szervizbe pár küllőt pótolni, úgyhogy volt mára is még program. Aztán táskavarrás következett, ez a vacak több helyen is szakad szét, nem valami strapabíró.
Összepakoltam kb. 5-6kg felesleges cuccot, gondoltam hazaküldöm. De mikor kiderült, hogy 85 dollár lenne a legolcsóbb módon eljuttatni Magyarországra, inkább úgy döntöttem, cipelem még egy hónapig ezt a rakás vackot. Nagyon sok ruhát hoztam, teljesen felesleges. Az elemtöltőm meg nem működik itt, az is van vagy egy kg akksikkal együtt. Helyette vettem 48db ceruzaelemet 11 dolcsiért... Szinte ingyen volt, és ennyivel meg 2 hónapig is kihúznám.
A varost nagyon nem néztem meg, inkább pihentettem a beteg térdeimet. Sok látnivaló nincs is itt, kb. 100 eves egyetemi varos. A folyómenti sétány viszont kellemes.

Már megint megzavart az idő, így hát véletlenül 6-kor keltem 7 helyett.
Nem nagyon bántam végülis.
A szél viszont borzalmas volt!
14 fok, észak-nyugati irányú viharos, vagyis éppen telibe kapott. 10-12-vel tudtam szenvedni, azt hittem belepusztulok. Ennyire még nem szenvedtem. Nyíl egyenes 2x2+1 sávos sztráda jellegű út, vége sehol. Hihetetlen szar érzés volt! Az első 3 óra alatt 27km-t tettem meg. És nem csillapodott semmit a hülye szél.
Nem is tudom hogy sikerült, de estére elértem Battlefordot, ami 148km volt. Innen még 17km-t továbbmentem, ekkor már a szél egy pettyet lecsendesült.
Egy kis farmon sátrazok, a tulaj egy öreg bácsi, nem nagyon értette a dolgot, de megengedte, hogy itt aludjak.

Mikor összecsomagoltam, váratlanul egy öreg néni jelent meg. Talán a tegnapi bácsi változott át.
Mindenesetre reggelire beinvitált a házba. Nagyon kedves volt, sokkal frissebb szellemileg, mint a férje.
Kaptam tojást, pirítóst, tejet, és megkóstoltam a házi készítésű lekvárokat, köztük a saskatoont is. Számomra vicces, de a saskatoon valójában egy bogyó :)
Tehát jól kezdődött a napom.
A célpont fix volt ma, egy kis farmra volt meghívom, egy geocacher házaspárhoz, Vermilion előtt 13km-re.
A tegnapihoz képest szinte szélcsend volt, de ez olyan kanadás szélcsend :)
Lloydminster olajvaros volt az első nagyobb település, ami mellesleg pont Saskatchewan és Alberta határán fekszik.
Újabb tartomány, az előzőnél csak érdekesebb lehet. Talán nem csak alföldi végeláthatatlan egyenes utakat latok majd.
Innen mindössze 50km-re volt a szállásom, próbáltam gyorsan leküzdeni a távot.
Előbb is értem oda, mint a házigazdák, de sokat nem kellett várnom.
Szép dombos táj, a 16-os úttól 2 és fél kilométerre északra egy tó felett épült ez a szép kis házikó. Friendlyt, a macskát egyből megdögönyöztem. Nagydarab lusta, de szép és barátságos cica :)
Nemsokára megjelentek a vendeglátóim, rendkívül kedves, vidám emberek. Épp Edmontonbol értek haza, útközben még ládáztak egyet, nyilván ezért késtek :)
Végre valakikkel megtálaltam a közös hangot, jót elbeszélgettünk. Teletömtek kajával, megragasztottuk az eltörött GPS tartómat, és végre sikerült feltöltenem az út menti ládákat a kütyübe.
Kaptam egy Geocoint is, amit most indítottak el, elviszem majd Magyarországra. Az alsó szinten volt a szobám, egy óriási ággyal, ahol kinyújtózhattam rendesen.  Fent meg gyönyörű kilátás a nappaliból a tóra meg a Prerire. Hangulatos hely!

A reggelt se úsztam meg, annyi kaját kaptam, hogy meg se bírtam enni mindet. Pedig én rengeteget birok zabálni, de ők túltesznek rajtam is, úgy látszik :)
Fájó szívvel és teli hassal hagytam ott ezt a csodás helyet, de menni kellett. Mara 220km volt betervezve Edmontonig, és lefoglaltam már a szállást. Délelőtt hihetetlen mázlim volt. Ugyan kicsit esett, de többnyire oldal és hátszél fújt, aminek köszönhetően az első 100km-t kicsivel több, mint 3 óra alatt abszolváltam. Az utolsó órába 34km fért bele.
Vegreville volt az első megállóm, ahol megjutalmaztam magam két geoládával és megcsodáltam a világ legnagyobb (ukrán) húsvéti tojását. Albertának sok ukrán vonatkozása van, de mar Canorában is szembetűnő volt.
Egy órát eltöltöttem itt, ami alatt a szel iránya megváltozott sajnos. Nehezebben haladtam tovább, Mundarebe tettem azért egy kis kitérőt, hogy ott meg a világ legnagyobb kolbászát csodálhassam meg :)
Ezután más település nem is volt mar Edmontonig, csak az Elk Lake NP meg egy ukrán falumúzeum. Egyiket se néztem meg, tekertem csak kitartóan. El is értem Alberta fővárosat, megtálaltam a szállásom, ami a HUB Mall-ban van, az egyetemnél. Érdekes hely, egy kis egyszintes pláza apartmanokkal. Persze ilyenkor nincs nagy élet, de szeptembertől tele van diákokkal.

Edmonton Heritage Festival. Pihenőnap.
Úgy döntöttem, hogy 2300km tekerés után ismét megérdemlek egy bicaj nélküli napot.
Éppen ma kezdődött itt Edmontonban a Heritage Festival, amin 37 ország vett reszt.
Reggel a HUB-ból besétáltam a belvárosba kicsit körülnézni. Amennyit tudtam meg is néztem a szeles, hideg, majd esős idő ellenére. Az idő nagy részét persze a City Center Mallban töltöttem forrócsokizgatva és fánkozva :)
Itt tulajdonkeppen az egész belvárost be lehet járni a fold alatt.
2-re kellett visszaérni a szállásra, ugyanis ekkor indultunk a fesztiválra.
4-en mentünk: a vendéglátó indiai egyetemista lány, Karen barátnője és egy mexikói srác.
Az időjárás kicsit betett az ünnepségnek, néha óriási zuhé szakította felbe a szabadtéri rendezvényeket. 
Rengeteget ettem: az afgán sátorral kezdtem, majd jött az eritreai, indiai, és raadaskent egy horvát fánk és magyar lángos porcukorral. Ilyet se ettem meg :) Azt hittem sajttal meg tejföllel eszik itt is.
Szóval majd ki durrantam mire visszaértünk. Este meg Karenhez átmentünk és moziztunk egyet, majd kb éjfélkor nyugovóra tértem.

Ma már nem volt lazulás, 8-kor egy finom reggeli után elhagytam Edmontont. Kanadaszelem (elneveztem az ellenszelet ennek) volt természetesen, de csak enyhe.
Továbbra is a 16-os Trans Canadán tekertem, viszont a táj mar sokkal izgalmasabb. Végre ez mar nem a Prairies!
Kis dombocskák, tavak, magas útszéli fenyvesek, pár geoláda... :)
Útközben tetem egy kis kitérőt egy tartományi parkba. Nem bántam meg annak ellenére, hogy a geoláda eltűnt. Megebédeltem egy szép napos padon a tó partján.
Összefutottam egy kempingező társasággal, elbeszélgettem velük, majd a tiltakozásom ellenére az egyikük a kezembe nyomott egy 20 dollárost :) Nagyon tetszett nekik, hogy ennyit tekerek.
Edsonnál mar 220km-nél jártam, de a nap meg fent volt. Egy eső is elkapott nem sokkal előtte, de mivel a szél viszonylag nem fújt, mentem tovább.
És végre! Megpillantottam a Sziklás-hegységet! 1000m korul hullámzott az út, hűvös volt, lakott területnek nyoma se volt.
Besötétedett, megint eső készülődött, de csak nem volt semmi sehol. Meg egy kis ház se. Egy küllőm is már megint elszakadt, nem tetszik neki a nehéz csomagom meg a néhol vacak, gödrös út.
Fél tizenegykor nagy megkönnyebbülésemre megpillantottam egy kemping táblát.
Egy parkban, a tó partján volt. Kicsi kemping, szabad hely nem is volt, de a parton felállítottam a sátram.
Mindenhol ki van táblázva a medve veszély, kicsit félelmetes...

Most is megúsztam a medvével való találkozást.
Ahogy kinyitottam a szemem a gyönyörű reggeli napsütötte tóra láttam rá. Elég páras volt a felszíne, nagyon érdekesen nézett ki. Kicsit élveztem a nap melengetését, majd szépen lassan összeszedelődtem és ott hagytam ezt a kis aranyos kempinget.
Az ártatlan bicajosokat gátló buta szél már nem ért váratlanul.
Hinton nem volt messze, de aránylag lassan értem oda. Itt mar 1100m fele is felmászott néha az út, sokkal jobb és érdekesebb, mint a Preri. A Yellowhead (a Trans Canada ezen szakasza) legmagasabb pontja az Obed Summit, 1152m. 
Ahogy elértem a varos határát, rávetettem magam egy pár geoládára. Már több, mint 50-et begyűjtöttem ebben az országban, és meg biztos lesz egy pár.
A Bargain Shopban nagyon olcsón be lehet szerezni konzerveket és édességet, kb. fele annyiért, mint a nagy áruházakban. Kar, hogy csak 6200km letekerése után fedeztem ezt fel... 
Innen elég nagy küzdelem volt a széllel, de tudtam, hogy Jasperig erre mindenkepp számítani kell.
A Jasper NP-be valo belepéskor kemény napi $8.90-et kell leperkálni fejenként, nem számit, hogy bicajjal vagy súlyosan környezetszennyező 10 tonnás RV-vel megy az ember. Kicsit azért tanulhatnának itt Kanadában az európaiaktól... Két napot fizettem, majd kiderül mennyi lesz valójában.
A hegyek viszont fantasztikusak! És ilyen érdekes színű tavakat még nem láttam. Lenyűgöző!
Jasper városkája rengeteg turistát vonz, ami kicsit idegesítő is. Szerencsére ennek köszönhetem, hogy tudtam szerezni (igaz dupla áron, $52.95-ert) tárcsát a fékemhez, már életveszélyes állapotban volt. Azt még nem tudom mikor cserelem ki...
Rengeteg állat van itt, a fehér hegyi kecskéknek éppen a varos szélén a két sáv közötti füves részen támadt kedvük legelni.
A települést elhagyva egy idő után kettéágazik a 93-as út, én a 93A jelűn mentem tovább. Ezerszer jobb! Sokkal kisebb, kevesebb autó, több emelkedő.
Na és persze itt van egy kemping, ahol letelepedhettem ma éjszakára. A sátramból a kilátás a folyóra és a hegyekre bámulatos!

A nap későn kelt hegyvidék lévén, hát én se tettem máshogy. 9 előtt nem sokkal vettem használatba a 93A utat. Elég felhős időm volt, de néha elő-előbújt a nap, pár fotót tudtam készíteni.
Az első állomás az Athabasca vízesés volt. Ez elvileg a legnagyobb a parkban, és tényleg nem kicsi. Elsétálgattam, nézelődtem, majd ismét szembeszálltam a szembeszéllel.
Ezután a Sunwapta testvére következett, itt is elidőztem picit.
Felküzdöttem magam az Icefields Centerig kb. 2000m-re, majd a központban félelmetes áron ugyan, de bekajáltam. Itt aztán még több a turista, jégsétákat és jégbuszozásokat szerveznek innen.
A szél miatt nagyon erőtlennek érzem magam, és egyfolytában éhezek. Bármennyit tudnék enni. 4db 425g-os spagetti konzerv nem tartott ki délig...
Érdekes mekkora ez a Columbia Icefield! És nincs is olyan magasan, mégis tiszta hó és jég minden.
A Banff NP-be ahogy átér az ember, egy 2080m-es hágó után baromi jó lejtő következik! 400m-t esik a szint nem túl nagy tavon. A hajam érdekesen nézhetett ki utána :)
A Saskatchewan Crossingig szinte gurul bicaj, bar van egy kis emelkedő is.
Ez az első hely Jasper után, ahol van kis bolt, dupla áron ugyan, de be lehet szerezni élelmiszert.
Innen 1400m-rol 1600 fele emelkedik ismét az Icefileds Parkway. Sajnos jött az eső is, a mai nap nem volt túl napos. Viszont így is gyönyörű minden!
A Waterfowl Lake-ig jöttem, itt találtam kempinget. Zuhany itt sincs, de nagyon szép hely magas fenyőkkel.
Ázik a sátor, reggel élvezet lesz vizesen összecsomagolni.

Nem sokat változott reggelre az idő, csak addig nem esett míg összepakoltam a sátrat. Nem nagy zuhé, de hideg és mégiscsak nedves.
2135m-ig tekertem fel hogy megcsodálhassam a Rockies legkékebb, káprázatos Peyto tavát. Meg ilyen rossz időben is bámulatos látvány! Aki eljön a Sziklás-hegységbe és van egy kis esze, ezt nem hagyja ki.
Most egy fagyos, esős lefelé száguldás következett. Azt hittem ott döglök meg, olyan hideg volt. 60-nal vizes ruhában, 5-6 fokban kicsit érdekes az érzés.
Mázlimra a Bow Lake-nél lévő Trading Post-ban kaptam forrócsokit. 3 nagy pohárral ittam. 2 dolcsi volt egy, de azt mondták, újratölthetem ingyen:)
Elértem Lake Louse falvát. Ez is egy turistaparadicsom, embertömegekkel.
Található mindenfele üzlet itt, de az árak félelmetesek.
Meg a faluszéli Canada Petrol is olcsóbb. Ittam is ott egy 7dl-es forró teát meg ettem hozzá almáspitét.
Innen a 93-as Icefields Parkway kettéágazik. Pontosabban ez mar az 1-es út... Azzal párhuzamosan kanyarog az 1A rengeteg látnivalóval, kisebb forgalommal. Azt választottam természetesen. Banff 58km-re volt innen.
A Baker Creek-i jópofa kis faházaknál meglepő módon találtam wlant. Ugyan csak az első félóra ingyenes, de azt kihasználtam.
A nap is előbujt, igaz nem sok időre, de Banffig eső nélkül megúsztam.
Az úton megálltam nézelődni párszor, meg óriási szarvasokat is láttam. Amikor kijönnek az útszélre legelni, óriási dugót okoznak, mivel minden kocsi megáll fényképezni...
Banff a legnagyobb hely üzletek, hotelek százaival, de minden tele is van. Szállást nem is találtam.
Feltekertem innen a közeli Minnewanka tóig, megkajáltam míg esett, majd visszaindultam Lake Louise felé ugyanazon az úton amin jöttem.
Besötétedett, és az első kemping ekkor meg 10-15km-re volt.
Izgalmas sötétben az erdő, de muszáj volt menni. Oda is értem végül felállítottam a vizes kis sátrat, majd a szomszéddal elkocsikáztunk a zuhanyig. Óriási kemping egy zuhannyal... Vissza már gyalog mentem, de a probléma az volt, hogy komplett sötétség volt és lámpát nem hoztam. Tapogatóztam a koromsötétben, és próbáltam nem nekimenni a fáknak:) Mar csak meg kellett találni a sátramat... :)

Reggel kicsit jobban nézett ki az eső-helyzet, de tudtam, hogy mára is jósoltak sok csapadékot.
Lake Louise előtt az utolsó kis piknikező helyen megreggeliztem, majd a faluban a benzinkútnál ismét letoltam 7dl forró teát és egy pitét, hogy legyen egy kis energiám az elkövetkezendő hegyimenethez.
Durván emelkedik az út ahogy haladtam a világhíres tó felé. Mindössze 6km volt, de elég sokáig tartott.
A parkoló bejáratánál a parkbelépőket ellenőrzik, az enyém meg mar tegnap lejárt. Szerencsére tőlem nem is kertek, látták, hogy kicsit kimelegedtem mire felértem ide, csak intettek :)
Fantasztikus! Ha még a nap is sütne! A környező gigantikus hegyek a felhőbe burkolóztak kicsit, de megérte feljönni. Meg geoláda is van a partján, rá is ugrottam egyből. 
Úgy döntöttem, túrázok kicsit. A 2140m-en fekvő Agnes Lake-ig mentem fel, útközben meg a Mirror Lake-i geoládát is begyűjtöttem.
Fent a teaházban rendeltem egy forrócsokit, es miközben elfogyasztottam, elámulva tekintettem le az 500m-rel lejjebb fekvő Louise tóra. Ezért a látványért megérte 6700km-t tekerni!
Leballagtam a hegyről, jött is közben egy pici csöpörgés.
A következő program a megragadó látványt nyújtó Moraine Lake megtekintése volt. 1880m-re kellett feltekerni vadi új aszfalt úton.
Ennél méltóbb módon nem is tudtam volna megünnepelni, hogy a tavalyi 6711km-es túrámat megdöntöttem! 6712km-nel értem fel. Itt is eltöltöttem majdnem egy órát, fotózgattam, mókusokat simogattam ezalatt. A forrócsokit sajnos kiitták a lusta autós turisták, de nem fáztam amúgy se.
Jöhetett a 14km-es száguldás a faluig, ahol a szokásos gigantikus teát és pitét ismét elfogyasztottam. Mar jól ismernek a kútnál:)
Most rátértem a forgalmas 1-es útra. Ahogy átértem British Columbiaba elkapott egy borzalmas eső. 400m-t száguldottam lefele Fieldig, de az esőtől alig láttam. Kicsit félelmetes volt így menni, de a bukósisakot itt mar nem a csomagomon hanem a fejemen hordtam. Elvileg ebben a tartományban kötelező is.
Golden 57km volt meg innen, szó szerint félelmetesen szép, meredek, kanyargós utakon. Hatalmas melységek, szurdokok, és sejtelmes köd, felhők, néhol a látótávolság 20m alá csökkent. És én csak gurultam 60 felett. Egy hatalmas hidat most fognak befejezni a canyon felett, az is hátborzongató látvány.
Golden 800m-en fekszik. Próbáltam motelt keresni, de a legolcsóbb 69 dollar + TAX lett volna, így maradtam az ázott sátornál a helyi kempingben. A cipőmben állt mar a víz, meg a hálózsák is nedves volt. A hőmérséklet ugyancsak 5-6 fok korul lehetett. Aludni alig bírtam, esett végig.

Az eddigi legrosszabb éjszakám volt.
Reggel meg a vizes cipőbe és ruhákba kellett belebújnom, elég veszélyes.
Rontott a helyzeten, hogy egyrészt megint esett, másrészt meg fújt a hülye dermesztő szellő. Remélem nagyon nem fogok megfázni...
Kicsit előbujt a nap, baromi jó érzés volt! Egész más világ! Ennek örömére ismét felkutattam egy kincsesládát :)
Az út össze-vissza kanyargott, végre nem a monoton egyenes szakaszok. A szint is változott egyfolytában. 
A Glacier NP-t ahogy elértem, a lefele való száguldást megszakítva behúzódtam kicsit egy menedékbe az eső elől. Rendesen dideregtem...
800m-rol 1330-ra kellett most felküzdeni magam jó kis meredek úton. Kicsit emlékeztetett az Alpokra ez a szakasz a kis fél-alagutakkal, és persze a meredekségével.
Néha a forgalom lelassult az én tempómra a nagy lassú kamionok miatt.
Fent teáztam egyet és megálltam a Rogers Pass csúcsánál lévő emlékműnél.
Itt egy idősebb férfi kiszállt a kocsiból és odajött hozzám egy joghurttal meg banancajas magvaskenyérrel. Kiderült, hogy o is bringázik, és gondolta, nekem több szükségem van erre a kajára :)
Vancouver mellett lakik a feleségével, megadta a címét és mondta, ha ott vagyok keressem meg, megszállhatok naluk.
Revelstoke volt a mai célpont. Rengeteg szintet mentem lefele, de a szél még a gurulást is nehezítette. 
A nap mar gyakrabban kisütött, ennek örömére egy pár Boardwalk-nál megálltam, és sétálgattam a gigantikus cédrusok között az őserdőben. Nagyon élveztem!
400m-ig süllyedtem mire elértem Revelstoke-ba. Itt végre volt szállásom, próbálok végre megszárítkozni...

Ilyen sokat mar rég nem aludtam. Melengető napsütésre ébredtem, nem nagyon volt kedvem kikaszálódni a hálózsákból. Trevor se kelt még fel - legalábbis nem hallottam, hogy ébren lenne -, így hát csak feküdtem tovább, és naplót írtam.
Fél tízkor aztán eljött az idő, muszáj volt kétlábra állni. Ez amúgy is mar fél tizenegynek számított, hiszen nemrég léptem csak át az új időzónába. Itt már 9 órával van korább, mint odahaza.
Reggelire rántottat, krumplit és sültkolbászt ettünk, jól indult a nap, csak picit lassacskán. A folytatás se volt pörgősebb, a várost csak olyan fél egy tájt sikerült nagynehezen elhagynom. Nem is kis hely ez a Revelstoke!
Ahogy átkeltem a folyón, jöttek a hegyek. Igaz már csak nagyon aprócska hegyek ezek a Sziklás-hegységhez képest, de lehet izzadni itt is rendesen.
A szél most se volt túl kedvező, de csodaszép helyeken haladtam. Az első megálló a Ghost Village falumúzeum volt. Sajnos nem tudtam bemenni, mert csak idegenvezetővel lehet csoportokban, és pont lecsúsztam egyről. Pedig ez igazan érdekes hely lehet. Azért kívülről is látszik valamennyi, de sajnálom, hogy belülről nem tudtam megtekinteni.
Az itt mar igencsak tekergős Trans-Canadán továbbhaladva a következő érdekesség az Enhanced Forest, de inkább csak kölyköknek.
Aztán egy miniatűr falu is van nem sokkal utána, ugyancsak gyerekeknek.
Ahova viszont be is mentem az a Crazy Creek függőhíd és vízesés volt. 9 dollár enyhen szólva túlzás ezért szerintem. Jó nagy híd, meg szép vízesés, de semmi különleges élményt nem éltem át, mint ahogy azt ennyi pénzért vártam volna.
Ezután mar csak Sicamousban álltam meg egy A&W gyorskajáldánal 2 Mamaburgerre. A Root Beerjük nem a kedvencem, de érdekes.
Innen az 1-esen haladtam tovább Salmon Arm fele. Canoe-nál a főút eltávolodik a parttól, de én kicseleztem, mentem a kis dimbes-dombos (néhol baromi meredek) keskeny parti (parthoz közeli) utacskán. Egy darabon nincs szilárd burkolat se, de szuper jó bringás út.
Egy geoláda után Salmon Arm felett megálltam letekinteni a varosra, erre két további küllőm elszakadt a fékezés következtében. Viszont a kilátás szép volt.
British Columbia mar egész más. Sokkal sűrűbben lakott, rengeteg üdülőfaluval, stranddal, gyümölcsösökkel, szőlőkkel, farmokkal.
Veterán autó show van a kornyéken, mindig más helyen. Nem csoda, hogy ennyi furimuri régi kocsi húz el mindig mellettem.
Enderby-ig jutottam el, ott ért a naplemente. Becuccoltam a kempingbe, és kinyújtottam a végtagjaimat ezután a rövidke félnap után.

El se hiszem, hogy száraz maradt a sátram reggelre! Borongós napnak indult ugyan a mai, de csapadék nélkül megúsztam az egészet.
Csúnya szembeszel fújt végig, aminek nem örültem kifejezetten ma se...
Armstrongban a Cheese Villageben reggeliztem meg. Finom sajtgombócot ettem, és hozzá teát ittam. A gyomrom mostanában rendetlenkedik, nem tudok normálisan táplálkozni...
Most éppen Vernonban volt a veterán autó találkozó. Nem néztem meg, csak elhúztam mellette.
A Kalamalka tó partján kanyargott az út, kicsit olyan érzésem volt egy pillanatra mintha az Adrián lennek. De azért mégse.
A tó után a 97-esrol bevágtam a Glenmore útra, amin ugyan több a szint, de szerintem nagyon szép, és a forgalom se olyan szörnyű.
Ezen értem el Kelownat és egyúttal az Okanaga Lake-et. Itt meg balatoni érzésem támadt hirtelen, strandok, gyümölcsösök, szolok, dombok, turisták... Elég hosszan - Pentictonig - a parton tekertem. Közben mar a mai heteik geoládát is begyűjtöttem:)
És egyszercsak megláttam egy táblát amin az állt, hogy "Vancouver 398km"! Juhee! Közeledek!
Közeledett a sötétség is, a következő piciny domboldali faluban Kaledenben próbáltam sátorhelyet találni. Rengeteget keringtem, sehol egy ember nem volt mar akitől megkérdezhettem volna hol tudok sátrazni.
Aztán váratlan fordulat következett.
Egy garázsban tevékenykedő férfit pillantottam meg, gyorsan oda is mentem érdeklődni. Nagyon barátságos volt, kihívta a feleseget is és felajánlotta, hogy a kertjében felállíthatom a sátram. Gyönyörű nagy kert volt rengeteg barackfával. Egy domboldal volt tulajdonkeppen fantasztikus kilátással Pentictonra, a hegyecskékre és persze a tóra. Kerestünk egy helyet, ami nem volt se nem túl lejtős, se nem vizes a locsolótól. Mire betoltam a bringám a kertbe megkönyörültek rajtam és felajánlottak az egyik vendégszobát. Hihetetlen! Ismeretlenül befogadtak a szép nagy házukba, vacsorát készítettek, kaptam a frissen sült barackos pitéből is, és finom puha ágyikóban pihenhetem ki a mai 180km-t.

A bőséges reggeli után nekiláttam a hegyek leküzdéséhez. Azt hittem, nem lesz mar semmi nagy szint, de kiderült, hogy meg a Rogers Passnal is magasabbra fel kell majd másznom.
De annál jobb! Imádom a hegyeket! Csak az állandó kanadaszelet nem csípem.
Aranyos kis falvakon jöttem keresztül, köztük volt Hedley aranybánya falva is. Mar vagy 50 éve bezárt, de nagyon érdekes látvány. Fent a magas meredek hegyeken meg ott vannak a kis épületek is ahová túrákat is szerveznek.
Végig tartományi parkokon vezet keresztül az út, a Similkameen folyó mentén. Egy irtó szép strandnál meg is álltam és megmártóztam a hideg vízben. A bátrabbak az 40-50m magas szikláról ugráltak a vízbe. Hátborzongató látvány volt...
Princetonban is tartottam kis szünetet a nagy hőségben, bevásároltam egy kis kaját addig.
Nem is sejtettem, hogy ami ezután rám vár, igencsak meg fog izzasztani. 1280m-ig kellett 600-rol felküzdeni magam, eléggé folyt a víz rólam...
Aztán kicsit visszaereszkedtem, úgy 300-350m-t, de még az is nehézkes volt az örökös buta szellő miatt.
Sikerult elérnem a Manning Parkot ahol az első kempingben letáboroztam.
Nagyon nehezen aludtam el, az egész testem viszketett és tele volt valami kiütéssel. Olyan volt mintha szúnyogcsípések lettek volna, de ennyi szúnyog nem csíphetett meg. Valami mérgező növény lehetett valószínűleg...

Reggelre nagyjából elmúlt a különös viszketés meg csípések. Elég ijesztő volt mindenesetre.
Innen enyhen emelkedő széles úton 1340m-re tekertem fel. A Manning Park turistaközpontban megálltam egy tea erejére. Nagyon gondolkoztam, hogy felmenjek-e a légvonalban másfél, úton 8km-re lévő, 1600m magasan lévő kilátóba, de 100m emelkedés után visszafordultam. Biztos fantasztikus kilátás lett volna, de most inkább kihagytam.
Az 1340m-es hágó után Hope varosáig 1300m-t süllyedt az út. Baromi jót lehetett volna száguldozni, de a hülye szél förtelmes volt, elrontott mindent. 40-50-nel gyorsabban nem bírtam gurulni, ezért is tekerni kellett.
A hőmérséklet a hajnali 3 fokról 30 fokra emelkedett. Nem is csoda ekkora szintkülönbség lévén.
Megpillantottam egy all-you-can-eat fish and chips feliratot ahogy beértem a városba, nem sokat gondolkoztam, beültem és 4 jó nagy halat meg rengeteg sültkrumplit fel is faltam nyomban.
Hopetól két lehetőség kínálkozik: az 1-es és a 7-es főút a folyó két partján.
A kevésbé forgalmas 7-est választottam, ami viszont valamivel hosszabb.
Missionig sikerült eljutnom, ott táboroztam az éjszakára. Vancouver már csak 70km!

Albionban átkompoltam a Fraser Riveren. Meglepő módon nem is kellett fizetni érte.
A túloldalon Fort Langley régi kis városkája volt, nagyon szép hely!
Ezután egy kis szedrezés és Glucosamine vásárlás után rátértem az 1-es útra, ami igencsak be volt dugulva. Szerencsére ez engem nem érintett, vígan elsuhantam a kocsisorok mellett...
Egy nagy hídon ismét átkeltem a Fraser Riveren, itt mar Vancouver külvárosai vannak.
És végre elértem a Welcome to Vancouver táblát!!! 7740km-t küzdöttem ezért!
Az első utam a reptérre vezetett, hogy a 273 dolláromat kifizettessem, de nem volt szerencsém. A hüulye Globespan nem fizetett, azt mondtak Edinburghban tudnak csak ezzel foglalkozni. Ez nagy szemétség, számítottam erre a pénzre, most a hátralévo 2 hetet örulök ha kenyéren és vízen kihúzom.
Innen visszamentem a Couchomhoz, pihengettem, majd délután bebuszoztam a belvárosba.
Eddig ez a legjobb varos Kanadaban! Nagyon tetszik.
A Gastown is lenyűgöző, ami a legrégebbi része Vancouvernek. Itt tálalható a híres gázóra is, ami meg dallamokat is játszik óránként.
Van itt minden, ami szem szájnak ingere. Meg marokkói menta teát is lehet kapni az egyik pub-ban. Szuper jó helyek vannak itt, az utolsó két és fél napot megpróbálom itt tölteni miután korbetekertem a Vancouver Islandot.

Amilyen kellemetlenül indult a nap olyan kellemesen is ért véget. A 11 órás komppal terveztem átmenni Tsawwassen-bol Swartz Bay-be, a Vancouver Island-re. Elég randa erős viharos oldal és szembeszelem volt. Ráadásul a borzasztóan forgalmas sztrádaféleségen kellett menni, útközben meg egy veszélyes alagút is volt, ahova bicajjal elvileg nem lett volna szabad bemenni. Nem volt más választásom, felraktam a lámpákat, és felvettem a bukósisakot, és amilyen gyorsan csak bírtam úgy repesztettem át rajta. Kicsit félelmetes volt... Jött is egy kamion mögöttem, de szépen lelassított és beállt mögém, nem lapított össze. A kikötőig egy bő óra alatt értem el a szállásomról, volt is még fél órám indulásig. $14.45 a kompjegy bicajostul, végre egy hely, ahol nem ugyanannyit kell fizetnem, mint egy 10 tonnás otromba, büdös, zajos dögnek. Az út másfél óráig tartott, egy kicsit átlógtunk az USA-ba is a GPS szerint. A Gulf szigetek között hajókáztunk keresztül, de nem nagyon nézelődtem, mert túl nagy szél és hideg volt a fedélzeten. Rájöttem, hogy nem véletlenül fúj mindig szemből a szél. Bármerre fordulok annak megfelelően változik az iránya csak azért, hogy bosszantson és hogy kikészítsen teljesen. De azért eljutottam BC fővárosáig, Victoriáig. Körülnéztem kicsit, itt is vannak érdekes, szép épületek, de jobbnak láttam minél hamarabb elhagyni a hülye forgalom miatt. Utálom az olyan helyeket, ahol meg se lehet moccanni a turistáktól. A 14-es úton tekertem nyugat felé. Elkapott egy eső is, bár nem tartott sokáig. Most kivételesen behúzódtam egy fa alá, és megvártam míg eláll. Minél messzebb jutottam Victoriától, annál jobban éreztem magam. Azt is megfigyeltem, hogy Kanadában minél nyugatabbra megy az ember, annál büdösebbek és rozogábbak az autók, és annál kevésbé kerülnek ki. Néha teljesen olyan érzésem volt, mint Marokkóban, ott voltak ennyire füstösek a kocsik. Meredek dimbeken- dombokon ment át az út az óceán partját követve, a szélén meg végig üdülőházak. A French Beach parkig sikerült elvergődnöm, de előtte még 150m-re felmászott a 11% meredekségű út. Nagy sűrű fás, csoda klassz kemping, az óceán csak 150m. Ugyan tele volt, de egy kedves lakókocsis pár azt mondta nyugodtan rakjam oda a sátram. Szeretem ezt a kanadaiakban. Sokkal nyitottabbak, barátságosabbak. Kajával is megkínáltak, hosszasan elbeszélgettünk, és még le is zuhanyozhattam a lakókocsiban. Sőt meghívtak Victoriaba, hogy maradjak náluk pár napot pihenni. Nem hiszem, hogy beleférne az időmbe, de nagyon kedves tőlük. Kellemes az idő már, a magas fenyőfák között látni egy pár csillagot is, és közben az óceán hullámzása is idehallatszik. Már jól érzem magam.

Reggelivel is megkináltak a szomszédaim.
Visszaindultam ugyanazon a parti úton, amin jöttem előző nap. Viszont a GPS talált nekem egy rövidítést az 1-es úthoz, a Humpback utat. Jó minőségű, keskeny aszfalt út, kanyarog össze-vissza, de nagyon látványos.
Rátértem tehát az 1-es főútra. Nagy forgalom volt, de elég széles az útszéle, gond nélkül lehet bringázni.
351m-ig emelkedik, itt éri el a tetőpontját.
Tettem egy kis kitérőt a Spectacle tóhoz. Két srác épp fürdött benne, de nekem túl hideg volt hozzá.
Hogy érdekesebb legyen a nap, ne csak a főúton tekerjek, rátértem a Mill Bay Rd-ra, ami közvetlenül a part menten vezetett. Mill Bay-t elérve ismét kisebb utacskákat választottam, volt burkolatlan szakasz is. Egy szép őserdős szurdokot is megtekintettem útközben. Na meg egy-két geoládát...
Cobble Hill-tol Cowichan Bay-en keresztül értem el Duncan-t, végig mellékutakon haladva.
A végallomás Crofton volt, ahol egy magyar család ajánlotta fel a kanapéját. Pontosabban csak Gábor magyar, a felesége meg három gyereke nem is beszel magyarul.
Nagy mázlim van, a blogomat olvasva bukkantak rám, pont jókor.
Rendkívül kedves család, ok is geocacherek mellesleg :)
Végre volt lehetőségem mosni is, mar nagyon itt volt az ideje. Meg a hátizsákomat is kimostam, 50 egynehány nap alatt elég érdekes illata tud lenni.
És igen! A mai nappal megvan a 8000. kilométerem!!!

Újult erővel hagytam el a vendéglátóimat, finom reggelivel a hasamban.
A favágásról híres Chemainus-ban fesztivál zajlott épp, de engem a geoládák jobban vonzottak ma :)
Mindig összefutok emberekkel akikkel hosszasan elbeszélgetek, így történt itt is. Egy idős nemet hölggyel társalogtam. Rég óta itt el, de valahogy az angolt nem sikerült tökéletesen elsajátítania. De persze nagyon kedves volt.
Ladysmithig meg se álltam, ahol Heritage Fesztival volt, ingyen megnézhettem a falumúzeumot. Az eső miatt a rendezvényeknek már vége volt, de a régi épületek lenyűgözőek voltak számomra.
Nanaimo előtt is jól elkapott egy zuhé, de nem tartott túl sokáig. A várost körbejártam, megcsodáltam az errefele népszerű vízi repteret is.
Parksville-nél tértem rá a 4-es főútra.
Elég sok látnivalót kínál ez az út, a Little Qualicum Falls tartományi parkban tettem is egy nagyobb sétát.
Innen 420m-re kanyaron fel néhol elég meredeken az út, aztán meg Port Alberni-nél 20m-re csökken. Elég sok a szint, izzasztó.
A Sproat Lake-i kemping tele volt sajna, de egy háznál megengedték, hogy a kertjükben sátrazzak. Még egy jó nagy darab frissen sült halacskát is hoztak nekem, úgyhogy ma se maradtam meleg kaja nélkül.

Éjjel ugyan még volt egy kis csöpörgés, de induláskor már sütött a nap.
Elég melegem is volt a hosszú bicajos nadrágban, de jobb mint megfázítani a térdeimet.
Taylor Armnal sétáltam kicsit, egy geoláda nyomába eredtem. Ugyan sikertelenül jártam, de kellemes séta volt a reggeli napsütésben. Két fiatallal összefutottam a láda feltételezett helyétől nem messze, ők meg egy autóst kerestek, mert lemerült a semmi közepén a kocsijuk akksija.
Együtt mentünk hát vissza a főútig, útközben én meg felszedtem a fához lakatolt bringámat.
Belefutottam egy 10km-es útjavításba, végig rossz minőségű köves út volt. Itt is pont olyan lassan építik az utakat, mint Magyarországon...
Ezt követően jött a legélvezetesebb szakasz, baromi meredek, keskeny, kanyargós út 12km-en keresztül. 18%-os volt a legrémisztőbb rész, ahol meg fékeznem is kellett lefelé menet.
Kemény terep, de annál élvezetesebb...
Elértem a parti utat, ahol kelet felé fordultam Ucluelet felé. Itt van vége a világnak, kis üdülő városka.
Az út végén, a félsziget csücskében leszálltam a bringáról és egy csodálatos ösvényen túráztam pár km-t az óceán feletti kis őserdőben. Az idő remek volt, és elképesztő kilátásom volt fentről. Sok-sok kis sziklás szigetecske, finom kék óceán...
Nagyon tetszett! Egyszerűen, ez a hely kihagyhatatlan!
Visszatértem a parti útra, felmentem egészen Tofinoig, a másik végpontig. útközben megálltam a Long Beach-en és csobbantam egyet a hideg Csendes óceánban. Jöttek a felhők, úgyhogy nem maradtam sokáig, repesztettem tovább.
Mindenhol Whale és Bear Watching feliratok, motelek, éttermek. Nem egy nagy hely, de annál népszerűbb Tofino. A legvégében van egy hasonló kis boardwalk-os lépcsős sétány, ami lemegy egy homokos strandocskára. Úgy döntöttem itt sátrazok ma éjjel, fel is állítottam gyorsan a homokban két szikla között a sátorkámat. Kicsit féltem a medvéktől, rengeteg van elvileg itt is, de elkerültek ma is. Volt is még néhány ember a parton elég későig, ami kicsit megnyugtatott...

Szemerkélő eső... De megállás nélkül. Úgyhogy az eredeti tervemtől eltérően, nem maradtam, hanem továbbgurultam. Pontosabban vissza Port Alberni fele. 8300km után a hátsó váltóbowdenem kezdett elszakadni, úgyhogy próbáltam nem használni, csak az elsőt. Volt tartalék bowden nálam, csak éppen kicserélni nem tudtam, nem volt mivel elvágnom.
Így hát izzadtam rendesen azokon a 18%-os kanyargós utacskákon, nyomtam keményen felfele. Egész jól is haladtam ennek köszönhetően...
Port Alberniben felkutattam egy szervizt, ahol kb. 10 percet töltöttem, kicseréltek félelmetes sebességgel a bowdent, ráadásul még pénzt se kértek érte! Nem gondoltam volna, hogy ingyen megúszom.
A szüntelen szemerkélő esőben Qualicum Beach-ig hajtottam a sáros, ázott bicajt, ahol egy RV parkban táboroztam le éjszakára. Alig bírtam kijönni a forró zuhany alól...

Csúnya, esős napnak indult a mai. Nem is akartam kimászni a sátorból, vártam hogy abbamaradjon az eső. Tulajdonképpen nem is eső, hanem csak valami sűrű szitáló szar. De épp úgy el lehet ázni ebben is. Szóval, pont olyan fos idő volt, mint tegnap, ködben úszott minden.
Az RV park közepén állt egy nagy ház. Valószínűleg ez volt régen az iroda, de most lakóházként funkcionál.
A tulajdonos reggel bezörgetett a sátram "ajtaján" és meghívott reggelire. Ekkor már eléggé telezabáltam magam, de egy teát bevállaltam.
Kiderült, hogy a nagyapja magyar volt. Lengyellnek hivják, ők az egyetlenek, akik 2 l-lel írják a lengyelt. A nagyapja ugyanis fiatalon vándorolt be Kanadába és nem tudott angolul, így sikerült rosszul feljegyezni a hivatalnoknak a nevet :)
Szóval elbeszélgettünk. Közben az idő is javulni látszott.
Talán fél tizenegy körül sikerült is elindulnom végre.
Nem is mentem sokat, muszáj volt egy geoláda után eredni, nem bírtam nézni a térképen a bezárt kincsesláda ikont, ki kellett, hogy nyissam ezt is, hogy megnyugodjon a lelkem. Kinyitottam.
Aztán meg szörnyű éhség tört rám, pedig reggelire kb egy fél szupermarketnyi kaját felfaltam. Ettem.
Ezekben a kis parti falvakban az őzikék a házak kertjében olyan nyugisan eszegetnek, mintha háziállatok volnának. Aranyosak.
A következő helyszín egy nagyon bizarr, de mégis kellemes hely volt. Egy erdőben egy kanyargó ösvény telis tele mindenféle "művészi" alkotással. Nehéz leírni, a legodanemillőbb, legpihentebb dolgok, tákolmányok, faragványok, de igényesen kivitelezve. Közben meg valahonnan ideillő zene szólt. Fura egy hely, persze ezt is egy ládának köszönhetően ismertem meg.
Végre elértem Buckle Bayt.
Innen indulnak a kompok Denman szigetére, ahonnan meg a piciny Hornbyra lehet átkompolni.
A 2 órásat pont elcsíptem. Denmanon keresztül kell tekerni a másik kikötőhöz. Ez egy 12km-es út, ami egy minimum 20%-os heggyel kezdődik, ami 110m-re egyből fel is szökken..
28 percem volt a "csatlakozás" elérésére, azt mondták a kompon, nem érem el. Elértem.
Még maradt is 5 percem, hogy kiköpjem a belem a hajó fedélzetén. Kemény sprint volt ezzel a nehéz felszereléssel...
A nap már sütött ekkor.
Alig vártam, hogy a Tribune Bay-I fehér homokos strandján kifetrenghessem és kipancsolhassam magam. Ez egy olyan hely, amit bűn kihagyni, ha Vancouver szigeten jár az ember. Kis Hawaii-nak is hívják. Itt a legmelegebb az óceán vize. Hát én szarrá fagytam benne, de úsztam egyet. 14-15 foknál több nem volt az tuti.
A napon viszont egyből megmelegedtem. Napozgattam, eszegettem a nem rég szerzett édességet, és csak fetrengtem.
Túl sokáig nem bírtam egyhelyben maradni, szokatlan érzés... Úgyhogy a közeli parkban tettem egy nagy sétát és élveztem a látványt.
Ezután egy hosszabb turistaúton a sziget másik felében feltekertem őserdőkön keresztül egy hátborzongatóan szép sziklafal tetejére és kinyitottam a sziget egyetlen geoládáját.
Innen óvatosan ledöcögtem Tribune Bay-be és egy forró zuhany után bebújtam a kis sátracskámba. Az egyik legszebb nap volt a mai.

Korán felkeltem, a 8-as komppal hagytam el ezt a kedves kis szigetecskét. Nyáron, aki kocsival jön órákat várhat rossz esetben, hogy sorra kerüljön és átjuthasson ide. Kicsi a komp, 15-20 autó fér csak rá. Érdemes bicajjal jönni...
Denman szigetet is megnéztem alaposabban. A Boyle Point parkban kezdtem a reggelt. Jó kilátás nyílik innen fentről a kilátóponttól a pici szigeten lévő világítótoronyra.
Átsuhantam a Fillonglet parkba innen, azt is bejártam. Nem valami nagy, de jó hűs, árnyékos a forró nyári napokon is. Van egy mini kempingje is az óceánparton, jó lehet.
Visszatértem végül Vancouver Island-re.
Észak felé folytattam az utam, geoládázgattam, élveztem a jó kilátást az óceánra. A 19A szinte végig a parton fut, kevés a szint.
Útközben jó pár gyönyörű tartományi park, piknikező hely található. A part nagy fehér köves és homokos, és nagyon jellegzetes, hogy milliónyi nagy fehér kiázott farönk fekszik szanaszét. Nem tudom, hogy kerültek ezek ide, de az illatuk is eléggé megmarad az emberben. Óvatosan kell ugrálni rajtuk, mert nagyon könnyűek, könnyen kiszaladt a lábam alól egy 3m-es súlyosnak tűnő rönk is...
Campbell Rivert elérve úgy döntöttem felnézek az Elk Falls parkba, majd az esti 7:30-as komppal áthajózok Quadra szigetére. Így is tettem.
Naplemente után meg egy nagyon izgi geoládát lekaptam, ami egy erdőben, egy 90 éves rozsdás, benőtt érdekes gőzgéphez vezetett el.
Innen a közeli RV parkba kellett már csak áttekerni, ahol nagyon csúnyák voltak velem, 32 dollárt akartak kérni a picur sátramért is, így beosontam és egy faház mögé elrejtettem a sátram és ott táboroztam. Hehe. A zuhanyzót ugyan nem tudtam használni, kártyával működött, de ingyen volt...

Igyekeztem korán távozni, nehogy magyarázkodnom kelljen.
Bazinagy ez a sziget, bazikanyargós, bazimeredek utakkal. Egy nap alatt be se lehet kerekezni, pedig nagyon szép helyek vannak. A Rebecca Spit félszigete marhajó volt, egy geoláda után meg is reggeliztem a piknikezőhelyen a napsütésben.
Kellett is az energia a hegyek megmászásához. Már nem először találkozok a 18%-os táblával...
Village Bay felé fordultam, ahol egy hosszú murvás úton eljutottam egy csendes kis sekély vizű öbölbe. Nem fürödtem, csak fényképezgettem.
Az utamat a Granite Bay felé folytattam, ahová szintén murvás út vitt el. Sűrű erdőben, nagyon kellemes volt, csak izzasztó is helyenként. Na meg a négy hiányzó küllőm miatt is aggódtam, de túlélte.
Visszafelé egy őserdő közepén egy bányától nem messze valami 100 éves nagy, rozsdás bányagép szerkezet hevert, ezt is benőtte már a természet, de a geoládát előkotortam alóla.
Igyekeztem vissza a kikötőbe, hogy elérjem a 4 órás kompot, mert Comoxbol az utolsó komp 7:15-kor ment Powel Riverbe. Az meg még 50km Campbell Rivertől.
Elértem minden kompot, még 2 láda is belefért útközben. Nem tudom mi lelt, de annyit zabálok, mint egy ilyen túlméretezett, gigantikus amerikai truck. Csak remélem, hogy nem törik össze alattam a bringa... Bár, úgy tűnik akármennyit is eszem nem nő a testtömegem.
Powel River után nem sokkal betértem egy motel és RV parkba, érdeklődni, hogy hol sátrazhatnék ma este. Nagyon kedves hölgy volt, odavezetett egy kis füves helyhez, és azt mondta, nyugodtan rakjam oda a sátram, a zuhanyzót is használhatom. Pénzt nem kért. És még egy kis piknikező asztalkám is van, na meg WiFi :)
Nem vagyok fáradt, pedig a Quadra szigeti hegyek jól megdolgoztattak, és jöttem 158 km-t összesen. Már nem gyúrok a kilométerekre, szép lazán csinálom, nézelődök, nem sietek. A 9000 km már nagyon közeleg ennek ellenére. A holnapi lesz az utolsó tekerésem, aztán már csak pihi Vancouverben...

Utolsó tekerés! Korán kipattantam a kis kutyaólamból, hogy kiélvezhessem az utolsó kilométereket Kanadában.
Saltery Bay-bol 9:30-kor indult a kompom a Earls Cove-ba, a Sunshine Coast északi csücskébe, ahol csakugyan sütött a nap.
Nem siettem. A Sunshine Coast túlfele mindössze 84km, ahonnan ismét csak komppal lehet továbbmenni Vancouver fele. Tulajdonkeppen olyan ez, mintha egy sziget lenne, csak komppal lehet elérni. Vagy esetleg még északról pár száz kilométernyi kemény túrázással. Nagyon érdekes partszakasz. Hacsak ránéz az ember a térképre, mar sejti, hogy nem egy unalmas hely.
Megálltam az összes tartományi parknál, kikötöttem a bicajt a bejáratoknál, és sétálgattam csodaszép helyeken. Ezernyi kis sziget, kék óceán, nagy fák... Mint ahogy azt mar megszoktam. De mégis minden park más, érdemes megnézni az összest.
A Francis Point parkban a geoládánal épp két parkőr tevékenykedett, a turistaút mentén karókat vertek le. Láthatólag nem nagyon zavarta őket, hogy én tőluk 10m-re, a turistaútról határozottan letérve matatok mindenfele szúrós helyen. Kicsit zavarban voltam, de semmiképp se akartam érintetlenül itt hagyni ezt a kincset. Nem is hagytam :)
A Smuggler Cove is marhajó volt, apály lévén, volt olyan sziget amire száraz lábbal át tudtam sétálni.
Itt több mint egy órán keresztül bolyongtam, fényképezgettem és szívtam magamba az óceán és a fenyők illatat. Milyen jó lenne itt egy-két napot pihengetni! Úgyse bírnám ki az állandó mozoghatnékom miatt...
Nagyon hullámzik a parti út, de főleg azok a kitérők amiket tettem olyanok mint egy hullámvasút. Elég meleg is volt, tűzött a nap, de itt szerencsére voltak kis árnyékos szakaszok is. A sűrű erdőkben meg kifejezetten kellemes hőmérséklet volt.
Halfmoon Baynél letértem a főútról, inkább egy kis kitérővel, de a parti kisforgalmú utacskán mentem. Végig szebbnél szebb nyaralók, nagy telkekkel. Az óceánt emiatt nem is nagyon lehet látni onnan.
Sechelt a központ, az átjáró a Sunshine Coast északi részére, amit akar egy önálló szigetnek is tekinthetünk.
Elládáztam az időt, most mar rohanni kellett a Langdale-i komphoz.
Gibsonsban volt egy baromijó meredek út, ami a partra vezetett. 150m-rol 700m alatt lejtett 0-ra.
Nagyon izgultam a még mindig ki nem cserélt féktárcsám miatt, próbáltam 30 fölé nem gyorsulni. Gond nélkül el tudtam volna érni a 80-85 km/h-s sebességet, de a végén nézhettem volna, mikor a kávézókon és üzleteken keresztül beleugratok a vízbe. Persze csak azután miután a keresztező forgalmat is átszelem :)
Erről a parti kedves kis útról a kompforgalom el van terelve, de bicajjal érdemes erre jönni.
Egy gigantikus és modern komppal utaztam, de az igazi élmény az a panoráma volt, ami elém tárult a felső szintről. Teljesen, mintha egy iszonyú széles vásznú moziban lettem volna. Ilyen szép kompút kevés van! A part menti zöld hegyek, egy-két havas csúccsal előttem, apró szigetek és félszigetek körülöttem és a mély kék óceán alattam.
Gyorsan eltelt az egy órás út. A kikötőtől már csak jó 30km-em volt hatra Vancouverig. De ezen a rövidke szakaszon a bicajtúrám legviccesebb dolga történt velem.
Hosszú, kétszer kétsávos sztráda vezetett felfelé. És igen! Elértem a 9000. kilométert! És igen! Defekt nélkul sikerült végignyomnom! És nem! 10 perc múlva elkezdett furcsán rugózni a hátsó kerekem. Juhééé! Defekt! A 9040. kilométernél, ahonnan mar csak 20 volt hatra :) Persze mar alkonyodott, de szerencsémre a széles leállósávon hamar kicseréltem a belsőt. Ezen mar csak nevetni bírtam. A külső mentségére szolgáljon, hogy ezzel nyomtam végig a tavalyi 6711 kilométeres marokkói túrát, most 20.000km van benne. És még sose volt vele defektem. Cserére szorul mar...
Totál keresztültekertem a varoson, megtapasztalhattam milyen nagy és forgalmas. Néhol azért van bicajsáv, de a 99-es granville-i ut elég merész dolog sötétben.
9060 kilométer. Kijelenthetem, a tervet nemhogy véghezvittem, ismét felülmúltam! A tervezett 62 napból 58 lett, mivel az első egy és utolsó három napot mar nem tekertem végig. Ebből is csak 5 nap pihenés volt, de többet nem is bírtam volna. Túlságosan hozzászoktam már az egész napos bicajozáshoz, és minél többet látni szerettem volna. Se az eső, se a vihar, se a hideg nem tartott vissza. Átlagosan 3 naponta áztam ronggyá, és minden második csak hátráltatott az a fránya kanadai szél.
Megtanultam, miért választja a "Cross Canadas"-ok 95%-a a keleti irányt, de én egy cseppet se bánom, hogy 3x annyit kellett küzdenem, mint nekik.
British Columbia sokkal izgalmasabb és százszor annyi látnivalót tartogat, mint Ontario. Halálra untam volna magam, ha ott kellett volna abbahagynom a túrámat. Így a legfinomabb falat jutott a végére...

Nagyon sokáig aludtam! De tényleg! Megérdemelt lustálkodás.
Ez a megérdemelt lustálkodás egy 37 kilométeres "sétát" takart :)
Borongós idom volt, úgy döntöttem, végigsétálom a napot, és közben geoládák után kutatok.
A Mole Hill-I pofás muzeális házainál összefutottam szinten ládakutató kollegákkal. Ez lett volna a 100. kanadai geoládám, de sajnos hárman se találtuk 30 perc bolyongás után se. Legalább megismerhettem újabb lelkes játékosokat, na meg ezt a jó kis környéket.
Innen lesétáltam az English Bay-be, és végre előkotortam a 100. dobozt a parti sziklák alól!
A Stanly Parkot is körbejártam, ahol megcsodáltam az érdekes totemoszlopokat. Mindig is vonzottak ezek.
Útközben meg hogy ne essek össze az éhségtől, befaltam 4 szelet pizzát és 6 nagy édes fánkot. A kedvencem örökre Apple Fritter marad :)
Este 10-re értem haza Dél-Vancouverbe.
Szokatlan volt, hogy nem a nyeregben ültem egész nap, az utolsó több mint 3000km-en nem volt erre példa.
Eltettem magam másnapra.

A mai napom vásárlással és ügyek intézésével telt.
11-re kinéztem a Metrotownba, Kanada második legnagyobb Mall-jaba. A SkyTraint is kipróbáltam 2 megálló erejére.
Annyira nem is nagy plaza ez az 500 üzletével, de 2-3 órát simán elsétálgattam benne.
Kicsi pihenő után megpróbáltam a Globespan-nel egyezkedni, de azt hiszem lőttek a 273 dolláromnak. Az edinburgh-i irodájukat kell megkeresnem, talán még némi remény van a 48.000Ft-os károm megtéríttetésére.
Újabb rossz hír fogadott: Darren, aki előzőleg vállalkozott, hogy segít a bicaj becsomagolásában és a reptéri transzferben, közölte hogy sajnos közbe jött valami, és nem tud kivinni hétfőn. Találkoztam vele a belvárosban, és bicajdobozt azért szereztünk, majd hazafuvarozott.
Eszembe jutott, hogy az a házaspár akikkel a Rogers Passon találkoztam, Vancouver mellett laknak Coquitlam-ben. Megvolt a telefonszámuk, hát felhívtam őket. Ron egyből felajánlotta a segítségét. Sőt, még este bekocsikázott, és elvitt a Granville Islandra a Bridges-be vacsorázni. Útközben felszedtük Toni haverját, akinek a feleségének a nemtudomkije magyar. Csak ámulok és bámulok, milyen rendes emberek léteznek!
Az éttermekben általában hamburgert és pizzát ehetünk, amit nagyon igényesen tálalnak. Maradtam valami speciális hambinál, és egy szuperjó alkoholmentes koktélnál.
Hajsszál pontosan 11-re visszafuvarozott a szállásomra. Muszáj volt ott lennem ekkorra, mert Saranak, a lakótársamnak, ezt az időpontot mondtam és az egyetlen kulcs nálam volt... O viszont csak hajnali fél 2-kor érkezett meg.

Elérkezett az indulásom napja. Kicsit szomorkodtam, hogy két hónap után el kell hagynom ezt a fantasztikus országot. Hiányozni fog, az tuti! Bár, már az otthon is kezd hiányozni.
Minél több helyre jut el az ember annál több helyre húzza vissza a szíve. Engem már 32 ország rángat össze-vissza nap, mint nap :)
1-kor megjelent Ron. A bicót becsomagoltuk és besüllyesztettük a Malibuja csomagtartójába.
Annyira lelkes ember Ron, hogy körbevezetett Richmond üzleti negyeden, a kínai plázákban. Egyfolytában mesélt, be nem állt a szája. De valóban nagyon érdekes körút volt, és kipróbáltam a Bubble Tea-t, ami már oly régóta izgatta a fantáziámat. Mangósat ittam, nagyon fincsi volt! Azt nem tudom mitől tea, de akarok meg ilyet! A mangós jégkásás tea alján nagy puha gumigolyók voltak, amit a vastag szívószállal kellett felszippantani. Majd ha Kínába bicajozok ilyet fogok inni az egész túra alatt :)
A reptéren gond nélkül becsekkoltam, és vártam az indulást picit szomorúan.
Felszálltam.

A "nyaralásom" legutolsó napja is eljött ezennel. Odafelé nem volt Jetlag-em, de most eléggé meggyötört. Délben úgy keltem fel, mint egy mosottszar. Pedig a napocska is szépen sütött, de nehezen csalogatott ki az ágyból.
Összekészülődtem, és egy kis városnézés után 3-kor találkoztam Agatával a Victoria-nál. A reptéri transzferemet nem tudta megoldani, a barátai nem tudtak jönni. Először úgy volt, hogy fog nekem egy nagy taxit és kifizeti, de kiderült, hogy 50 font lenne, ami meg neki is sok lenne.
Kartont szerzett, mar csak a kijutást kellett valahogy megoldani.
Csodák csodájára sikerült úgy összehajtogatni a vastag kartonokat, hogy rá tudtam erősíteni a csomagtartómra. Úgyhogy így mar ki tudtam kerekezni a 25km-re lévő Heathrow-ra. Agata vett nekem kaját és italt az útra, nehogy éhenhaljak, majd elbúcsúztam tőle. Jól esik, hogy ilyen sok kedves, segítőkész embert ismertem meg a két hónap alatt.
A British Airways-szel repültem ezúttal. Határozottabban értelmesebb légitársaság és reptér, mint az ökör pozsonyi Ryanair. Őket mindig is szidni fogom, megérdemlik...
Tehát be se kellett csomagolnom a világotlátott RockMachine-omat, hanem adtak egy nagy zacskót, amibe berakhattam, és kész, ennyi.
Fizetni nem kell a bicajért a BA utasainak, a poggyász meg 23kg lehet.
Ugyan 20 perc késéssel, de felszálltunk. Éjfélre elérem Budapestet, ha minden jól zajlik.
Pillanatnyilag eléggé ugrál a repülő, ahogy ezt potyogom, de így nem olyan uncsi az út :)
Vége!!! Johet a CSOKITORTA!!!
És a tervezés jövő nyárra :) Hmmm... Hova? Mennyit? ;) Már van is egy tervem, de titok!